"A fájdalom, amely apró kis tüskeként szúrja a szívemet, tesz majd erőssé a következő csatában."
/Sakurazaka Hiroshi/
Vannak azok a napok, amikor nem jó semmi. Amikor azt érzed, hogy fel tudnál robbanni, de minimum a földhöz tudnál vágni egy komplett edénykészletet, hogy apró darabokra hulljon szét. (meg is tennéd, ha nem neked kéne feltakarítani) Na, a mai nap nekem pontosan ilyenre sikeredett. A volt-ot idézőjelbe is tehetném, hiszen még hátra van belőle 3 óra. 3 óra pedig épp elegendő idő arra, hogy az ember kiboruljon, lehiggadjon, hisztizzen, bőgjön, csapkodjon, kiabáljon, átkokat szórjon, miérteket keressen – válaszok nélkül-, majd a pokolba kívánjon mindent és mindenkit. Egyszóval pont elég arra, hogy újraismétlődjön az egész délután.
Elmúltam 31 éves és jelentem: munka, pasi… grátiszként pedig egy szertefoszlott jövőképpel, vagy leginkább a nélkül fejeztem be a 2014-es évet. Egészen a mai napig áltattam magam, hogy jó ez így. Minden okkal történik, így bizonyára ez sem volt hiába. Jön majd valami jobb. Valami olyan, ami igazán nekem való, ami kevesebb stresszel jár, amiben teljesen önmagam lehetek. Egy olyan hely vár rám, ahol majd értékelnek. Próbáltam felvenni a pléh pofát, mosolyogtam, és olyan jól sikerült a játék, hogy még magammal is el tudtam hitetni, hogy minden a lehető legszuperebb. Nem is olyan szörnyű ez egész. Egészen ma délutánig. Ma ugyanis a villamoson állva rájöttem, hogy hétfő délután 3 óra van és én hazafelé tartok. Céltalanul. A cég, ahol dolgoztam, többé már nem tart rám igényt. Boldog Karácsonyra elismerő szavak és kézrázás helyett én a kilépő papírjaimat kaptam. A közel 2 éves munka, a napi 12 óra megkepedés smafu volt. A célok, a számok, az elért eredmények egyik napról a másikra már senkit nem érdekeltek. Nem, mert egy 30 éves ostoba, egoista liba, akit minden józan ember elzárna a társas kommunikáció elől, úgy döntött, hogy nem szimpatizál velem. Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Néhány hónapja már kirúgatta a főnökeimet (azokat az embereket, akik annak idején az Ő csónakjában ültek, akikre az utolsó percig szélesen mosolygott) Mit is vártam egy ilyen embertől? Lelkiismeretet? Lojalitást? Objektív szemléletet? Nem. Hisztit és lószart. De azt ipari mennyiségben. A vezérkar természetesen nem mert szembeszállni vele, hiszen mégiscsak Ő az ügyfél. Amíg az Ő szignójával érkezik a lóvé, addig a szava szentírás, a kérése pedig azonnali hatállyal teljesítendő. Így tehát nem volt kecmec. Jogi menet kukába dob, rendszer felrúg és viszlát becses alkalmazott. Majd sűrű imádkozás és negédes bájolgás közepette egy kis szánombánom, nehogy véletlenül bírósági cirkuszt csináljak belőle, hiszen az kinek lenne jó… Nyilván senkinek. Még akkor sem, ha mindannyian tudták, hogy teljesen törvénytelenül jártak el.
Egy ilyen évzárás után a Karácsonyt a szüleimnél töltöttem és próbáltam ügyet sem vetni erre az egészre, mert azt éreztem, hogyha egy másodpercig is teret adok a problémának, ha egy másodpercre is hagyom beférkőzni a gondolataimba, akkor magával ránt, mint valami örvény. Megráztam magam és élveztem az ünnepeket. Egészen máig. Ma viszont, ott – a villamoson állva - újra kinyílt a lezárt ajtó és rám zúdult minden. Rájöttem, hogy undorító és méltatlan volt, amit velem műveltek. Kiraktak, mert ez a hisztis tyúk úgy döntött, hogy saját szerencsétlenségét jobb híján rám terheli. Nem áll a célkeresztbe, hanem maga elé tol valakit. Ezúton is köszönöm neki a lehetőséget, hogy ez én lehettem az a valaki. Remélem, hogy jól alszik majd és boldog élete lesz. (Nem kívánok rosszat, mert hiszek a karmában. Hiszem, hogy ott fent valaki figyeli ezeket az eseményeket)
Ma Január 5-e van, az év első munkanapja. Az a nap, amikor azt érzem, hogy nem jó semmi. Az a nap, amikor ráeszméltem, hogy a hűen várt e-mail elmaradt. Mert ÉN lennék az a naiv ember, aki mindent ki tudtam volna törölni az elmúlt hetek szenvedéseiről,… ha Ő ÍR. Akár egy sort is.
Mert mi nők így vagyunk kódolva. Történhet bármi, ha a szeretett férfi a karjaiba vesz és megvigasztal minket…Lehet apokalipszis és kipusztulhat a világ, ha Ő ott áll és vár ránk a káosz közepén. És ha mégsincs ott, rájövünk, hogy mindvégig illúziókat ringattunk. Hogy a jóéjtcsókok van úgy, hogy nem jelentenek semmit. Csupán automata folyamatok, amelyek ott és akkor jól mutatnak ugyan az est palettáján, de nincs mögöttük lényegi tartalom. Egy színjáték részei, amelyek attól válnak színdarabbá, hogy mi nők tovább fűzzük őket. Már már egy komplett regénnyé kovácsoljuk, amikor rájövünk, hogy csupán egy üres papír fölött ücsörögtünk végig.
Én a mai napig azzal áltattam magam, hogy ez az egész mizéria csak azért volt, hogy Őt kiérdemeljem. Hogy azért kellett keresztül mennem mindezen, hogy a vezetői pozíciót egy klasszikus női szerepre cseréljem. De a jelek szerint közel sem erről volt szó. Így hát itt maradtam minden nélkül. Mint egy pókerjátékos, aki mindent egy lapra tett fel és csúnyán belebukott.
Nem szabadna ilyen pesszimistának lennem, tudom, de valahogy ma ezt érzem. Remélem, hogy a teliholddal (és az illatával az orromban) együtt, ez is elmúlik majd … reggelig.
