"Nem kell túlkomplikálni. Ha egy férfi látni akar, ő keres. Ha veled akar lenni, megteszi. Nem egy nőnek kell őrült módjára, tíz körömmel belekapaszkodva mindent feláldozni. Csak ésszel. Egyébként is, akinek a figyelméért harcolni kell, az már rég nem jó. A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá. De ha elmegy, hagyd. Ha megteszi, fogadd el. Aki elmegy, az nem a tiéd. Aki elmegy, az sosem ért ide igazán. Majd jön olyan, aki fél percet sem tud lélegezni nélküled, mert annyira kellesz neki. Levegőt fog kapni, meg minden, de csak igazán akkor él, ha mellette vagy - és ezzel te sem leszel másképp. Feltöltöd és feltölt téged. Támogat és melletted áll. Harcoltok mindennel, együtt, és erőt merítetek egymásból. Mert ami jó, az valami ilyesmi. Ott aztán nem lesz megalázkodás, vagy épp önfeladás. Csak az van, hogy hisztek egymásban, és húztok előre. Az összes többi csak gyerekes és szükségtelen játszma."

(Oravecz Nóra)

A hétvége nagyon jól sikerült. Pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Két fantasztikus nap után, vasárnap este értem vissza Budapestre. Folytatás gyanánt semmi másra nem vágytam, csak egy hasonlóan könnyed hétre. Azt reméltem, hogy a hétvége alatt sikerült annyi YIN energiát magamba szippantanom, hogy az utórezgései bőven kitartsanak még néhány napig. Naív elképzelésemet még hétfő este sikerült a sorsnak kerékbe törnie. Villámgyorsan és kíméletlenül sújtott le rám. Méghozzá teljesen váratlanul.

Hétfőre esett ugyanis a tízmilliószoros nap. (ha valaki nem tudja, hogy mit jelent, érdemes rákeresni a google-ban) 

Úgyhogy tízmilliószoros nap elvén: Mosolyogva ébredtem. Egy házi készítésű bőséges reggeli után ugyanezzel a széles vigyorral indultam el dolgozni. Miközben a klaviatúrát ütöttem, végiggondoltam azokat a dolgokat, amelyek boldoggá tennének. Ha bárki megpróbált kizökkenteni ebből a delíriumos állapotból, mosolyogva küldtem el a búsba. (Nehogy teret engedjek a negatív gondolatoknak). Úgy üldögéltem az asztalomnál, mintha egy rózsaszín álomfelhő venne körül. Mindeközben ringattam magam, szinte listáztam a vágyálmaimat. A munka végeztével megbeszéltük a barátnőimmel, hogy összefutunk egy vacsorára. Úgy gondoltam, hogy ennél tökéletesebb zárása nem is lehetne ennek az estének. Egy csajos ötye. Ugyan, mi baj történhet? 

Ahogy elindultam az irodából, kaptam egy üzenetet a lányoktól, hogy késésben vannak. Így hát - mivel haza már nem akartam menni- nekiindultam a városnak. A terv az volt, hogy lófrálok egyet a környező boltokban, amíg oda nem érnek. Így is tettem. Csak azzal nem számoltam, hogy az én drága barátnőim még az eltolt időponthoz képest is késnek. Már épp 15 perce ácsorogtam a kereszteződésben, amikor kezdett elfogyni minden türelmem. Eleve nem örültem, hogy pont azon a környéken találkozunk, mivel alig 200 méternyire volt a régi munkahelyemtől. Rossz emlékek...meg nem élt szerelmek... hagyjuk is. Ahogy az épület felé révedeztem, amelyben egykor szebbnél szebb perceket éltem át, hirtelen duda szó hangja szakította félbe a gondolataimat. Szerencséjükre épp időben parkoltak be mellém, mielőtt még végleg belesüppedtem volna a múltam szomorú és már már igencsak elavult részleteibe. Így hát villámgyorsan bepattantam az autóba és már épp kezdtem fellélegezni, hogy elhagytuk a veszélyzónát, amikor....hirtelen megláttam. Őt. Mr. nagyon jóképű és együttélekabarátnőmmel exkollégát, akit - magunk közt szólva - most már közel egy éve nem tudtam úgy istenigazán elfelejteni. (Pedig hála ennek a nyomorult tindernek, nem unatkozom)  Ott állt az út szélén, öltönyben és jóképűbb volt, mint valaha. Azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Meg sem tudtam szólalni, csak meredtem ki az ablakon. Amikor végre ki tudtam nyögni egy "Úristen, ez Ő-t" a lányok értetlenül néztek rám. Majd hirtelen (rajtam kívül) mindenki 180-os fordulatot vet az autóban. Én csak bámultam magam elé és nem mertem hátranézni. Ők meg persze sikongattak, mint a tinilányok, hogy "Hol? Merre? Ú, tényleg jóképű"

Persze ebben a zakkant állapotban 2 pillanat alatt tudtak rábeszélni arra, hogy írjak neki egy smst.

Azt nem bánom, hogy megtettem. Azt sem állítom, hogy nem volt hiba. Mindegy. A megtörtént dolgokon elég nehéz változtatni.  (konklúzió 1: ha hülye vagy és 200al ver a szived, várd meg, amíg megnyugszol és addig ne csinálj semmit!)

Az azt követő két napot végig sírtam. Bőgtem az irodában, bőgtem itthon. Nyilván nem azért, mert olyan gyönyörű volt a válasz sms. Természetesen nem írt. Ringathatnám magam, hogy már nincs meg neki a számom és mivel nem írtam alá az üzenetet, nem tudta, hogy én vagyok. Vagy azzal, hogy neki is így könnyebb... nem akar belemenni egy románcba, stb. Vagy azzal, hogy egyszerűbb benne maradnia a megszokott kapcsolatában és veszélyes lenne az új. Velem. Túl nagy hév, túl nagy magaslatok, és az ezzel járó mélységek elriasztják. Ezer érvem lenne a hitegetésre, de minek. Minden lány kötelező filmje volt a "Nem kellesz eléggé" Én is láttam. Sőt. Megvan dvdn is. Szóval teljesen felesleges ködösíteni. Legalább magamnak ne hazudjak. 

Ez a hajó már elment.

Csak azt nem tudom, hogy ha ez így van, miért szorongatom még mindig azt a rohadt menetjegyet.