Ma délelőtt tiszteletemet tettem a munkaügyi hivatalnál. Mondhatnám, hogy egy sétagalopp volt, hogy imádtam minden másodpercét, de tutira nem lennék túl hiteles. Megalázó volt és kellemetlen. Mi több, ha súlyozhatnám a leggázabb szakhatóságokat tetszési index szerint, akkor ez garantáltan benne lenne az első háromban.
Mondanom sem kell, hogy egyébként se ébredtem partihangulatban, de a gondolattól, hogy oda kell mennem... egészen levert a víz. Így hát leszegett állal, laposkúszásban oldalogtam be az ojjektumba, elkerülve a fürkésző tekinteteket. Mert ha valami csodás még a vidéki életben, az a pletykaéhes közönség. "Mit láttál, hol voltál, mit csináltál?" Elég egy óvatlan mozdulat, vagy kijelentés, ha rosszkor vagy rossz helyen és máris rólad csacsog mindenki. És ha valakin fogást találnak, jajj neki, és a családjának is. Szóval a célért, hogy megkíméljem a szüleimet egy esetleges kérdés áradattól (Hogyhogy a munkaügyi hivatalban volt a Lányod? Nem dolgozik?? Kirúgták?? Jézusom...) és hogy dolgom végezte közben minél kevesebb ember szúrjon ki, minimális szemkontaktussal, már már színlelet közönnyel slisszoltam be a munkaügyre. Az információnál ülő hölgyre ügyet sem vetettem, villámgyorsan húztam egy sorszámot és elindultam a várakozó zóna felé. Közben pedig reméltem, hogy sikerült olyan látszatot keltenem, mintha mindennap itt enne a fene.
Ahogy beértem, a maradék életkedvem is elszállt. Először csak a fura szagra lettem figyelmes, majd percekkel később az ott várakozó emberekre. Fel voltam készülve mindenre, de ahogy megláttam a "sorstársakat", azt éreztem, hogy na, ez itt a vég. Nem igazán volt eddig gondom az etnikummal, de ebben a szituációban egy fokkal jobban esett volna, ha jól szituált urak-hölgyek társaságában várom ki a sorom. (Én naív) Konklúzió: jelenleg csak 2 kasztnak nem jut munka Magyarországon. A romáknak és nekem. Fasza. Szép kilátások.
Alighogy leültem, újra felsínylett bennem a kérdés, hogy mégis mi a frászkarikát keresek én itt. Néhány hete ilyenkor még az irodámban ültem és boldogan dolgozgattam. Most meg itt dekkolok egy sajtszagú helyen arra várva, hogy beszólítsanak a papírjaimmal, mint valami szerencsétlent. Ezek a kérdések - mint valami kezdő szülési fájás - körülbelül tíz percenként öntötték el a fejem. Úgy 40 percig az agyam ép része győzte is őket válasszal, de egy óra után eltört a mécses. Ekkor már 5-en ültünk kint a várakozóban, ebből 3-an voltunk, amikor megérkeztem. Két roma úr utánam jött. Így ilyen hosszú várakozási időt csak akkor saccoltam volna, ha közben valami razzia is kitör. Másfél óra után már rohadtul untam, hogy még mindig semmi nem történik, úgyhogy felpattantam és odavágtattam a recepciós hölgyhöz. Ő zavartan elmakogta, hogy mivel új bejelentkező vagyok, várnom kell... Az ábrázatom mindent elárult. Azt is, hogy mit gondolok és hova küldenék el mindenkit.
Már épp kezdtem kifogyni a béketűrésből, amikor végre felbukkant a sorszámom a kijelzőn. Villámgyorsasággal becsörtettem a hölgyhöz, és ugyanilyen tempóban átadtam a papírokat. Pár percig bámulta őket, majd monoton hangon megszólalt: "Ezeken nincs bélyegző. Így nem tudom elfogadni" - tolta vissza elém közönyösen. "De hát ez már nem szükséges. Aláírás elegendő..." - próbáltam közbeszólni, de a hölgy tudálékosan leintett, hogy nincs igazam és maradjunk is ennyiben. "Oké, baszki. Akkor legyen így. Szívesen utazok 3 órát és megyek vissza Budapestre a volt cégemhez, hogy találkozzam azzal a pasival, akibe beleestem és aki mostanság rám se hederít, hogy - BÁR baromira nem szükséges - de mégis lepecsételje Neked ezeket a szarokat, hogy aztán megint utazzak 3 órát és visszahozhassam Neked, Tündérem, ide, a halál fa...ra." - "Persze, Hölgyem, megoldom" - nyögtem ki egy erőltetett bájvigyorral a képemen, majd azzal a lendülettel felkaptam a cuccaimat és már vágtattam is ki a kocsihoz. Olyan szélsebesen akartam a hátam mögött hagyni az épületet és a szagokat, ahogy csak lehetett.
Amint beszálltam az autóba egyből írtam Mr. ExKolléga úrnak egy hivatalos emailt, melyben jeleztem, hogy pénteken jövök és hogy nem vagyok happy a bélyegző hiánya okozta plusz körökért. Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy mennyire szar, hogy megint látnom kell Őt... de még ennél is rosszabb lesz majd kiheverni és elfelejteni az újabb irodájában töltött perceket.
Viszonylag gyorsan jött a válasz. A nevét látva ismét rájöttem, hogy bármennyire szeretnék túl lenni ezen, sajnos még mindig nem sikerült...Nagyon sóhajtottam és töröltem az e-mailt.
Ezek után természetesen fújtatva érkeztem haza. Tele volt a hócipőm mindennel. Úgy éreztem, hogy újra felszakadt a seb, amely már épp gyógyulni kezdett. Ordítani tudtam volna, hogy ennek már sose lesz vége? Már megint ott tartottam, ahol január elején, hogy be kellene perelnem a cége a francba, amiért ezt tették velem. Ki kellene állnom magamért, ha már ilyen szemét módon elbántak velem. Lépnem kellene, de ... akkor ezer százalék, hogy elveszteném Őt. Sose akarna egy nővel kezdeni, aki beperelte a munkahelyet, ahol vezető beosztásban dolgozik... Ennél a gondolatmenetnél hirtelen egy virtuális pofon csattant az arcomon. "Normális vagy? Ezzel a sráccal soha nem lesz köztetek semmi. Nem is keres. Te meg magadat áltatod? Miért foglalkozol még vele? Térj már észhez!" - ordítottam gondolatban saját magammal.
A rögtönzött skizofrénia után levágódtam a kanapéra, kikapcsoltam a telefonom és megpróbáltam lehiggadni. Egyetlen vágyom volt, elfelejteni az egész napot és ezt a munkaügy - mizériát. Újratölteni a bennem lévő tartalékokat. Hiszen, ha valamikor, akkor most abszolút nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek.
Mert bármi is történt ma, bárhogy is érzem most magam: Nem olyan fából faragtak, akivel ki tud cseszni egy szemét multi, egy munkaügyi hivatal, vagy benézett románc. De nem bizony.
