Valamelyik nap olvastam egy cikket a Facebook üzenőfalamon. A Morning Show-ból idéztek. Balázs monológját. Az írás azt taglalta, hogy a ma civilizációját a Facebook és az Instagram (és persze az egyéb közösségi oldalak) teszik tönkre, mert mindenki folyamatosan egy vélt elvárásnak akar megfelelni. Felépít egy tökéletes életet olyan elvek és elképzelések mentén, amelyek a valóságban nem is léteznek. Nyilván csakis online. Abban a virtuális térben, ahol mindenki olyan, amilyen lenni akar. Elgondolkodtatott. Eszembe jutott, hogy hány fotót rejtettem el az oldalamról, amelyen úgy éreztem, hogy nem vagyok elég szép, nem vagyok elég csinos, nem vagyok elég megfelelő saját magamnak. Kivettem azokat a képeket, amelyek nem voltak érdekesek. Mint egy jól megtervezett marketing. Számtalanszor végignéztem, újragondoltam és átfaragtam az online életem pusztán a tökéletesség kedvéért. A kérdés az, hogy miért? Magam miatt? Vagy mások kedvéért? A választ még most sem tudom. Vagy csak nem merem hangosan kimondani, mert elszégyenít.

Mikor fiatalabb voltam, mindig volt egy elképzelésem arról, hogy hol szeretnék tartani ennyi idősen. Most, hogy elértem ezt a kort, nyilván közel sem tartok ott, ahol akartam. Sok tekintetben igen, de a legfontosabb dolgok hiányoznak. Nincs családom, pedig azt hittem, hogy ennyi idősen már legalább két óvodás gyereket pátyolgatok majd boldogan a férjem oldalán. E helyett egy nagyvállalat manageri pozíciójában élem ki a mindennapokat és az ilyen napokon, mint a mai, amikor épp csak arra van erőm, hogy nézzek ki a fejemből... rendre elgondolkodom. Lehet, hogy engem is meghülyítettek az ismerőseim? Lehet, hogy befolyással voltak rám az évek alatt az üzenőfalamon látott bejegyzések? A történeteik, amelyekből akarva akaratlanul minden nap leszűrtem az életemre ható konklúziókat? Lehet, hogy állandó befolyással voltak rám a naponta pittyogó üzenetek, amelyek elterelték a figyelmemet a valóságról és folyamatosan egy online térben tartottak? Lehet, hogy sokkal hamarabb megtaláltam volna a páromat, ha nem azzal töltöm az ad-hoc perceimet, hogy mások életét figyelem? Egy biztos, bárhogy is volt, már nem számít. A múlt  - klisé, de nem igazán hozható vissza. Egy dologra viszont csak nemrég jöttem rá és ha ezt valaki még a huszas éveiben olvassa (nem a 30asban J )ajánlom figyelmébe:  A sok pittyogó sms, messanger üzenet, whatsapp és viber chat között nem jutott minőségi idő magamra. Azokra a dolgokra, amelyekre az online világ térhódítása előtt mindig szántam alkalmat. (valószínűleg azért, mert szinte választásom sem volt. .Unatkoztam és megpróbáltam kitölteni az időt. Így hát tervezgettem és álmodoztam.  Hagytam teret az építő gondolatoknak, amelyek előrébb vittek. Néha könnyek közt, néha eufóriában. Azokra a percekre gondolok, amelyekben csak mi vagyunk. Se tévé, se mobil, se internet, csak mi és a gondolataink. A terveink, az érzéseink, a bizonytalanságunk, a hitünk. Azok az igazi percek, amikor nincs külső tényező. Amikor igazán csak MI számítunk. 

Ahogy erre rájöttem (mármint ennek a hiányára) egyre többször kúszott be a gondolat, hogy nem jó ez így. De egy darálóban voltam, egy kommunikációs darálóban és nem láttam kiutat. Nem akartam nem tudni mindenről és mindenkiről. Aztán egyre többször kúszott be egy gondolat… Egy gondolat, aminek hatására először a Facebook-ot likvidáltam a telefonomról, majd letöröltem a messangert és benémítottam a whatsapp-ot is. Az első napok olyanok voltak, mintha drogelvonón lennék. Percenként kaptam a telefonom után, mint aki megőrült. Mintha attól rettegtem volna, hogy lemaradok valamiről. Üzemkészen jöttem mentem és csekkoltam, és szinte mardosott a hiánya annak, hogy nem tudom, hogy mi zajlik az éterben. Ott, ahonnan  tudatosan zártam ki magam. Méghozzá egy jobb és egy teljesebb – valósabb élet reményében.  Nem tudom, hogy meddig tartott ez az állapot, de egyik napról a másikra szépen lassan elmúlt. Újra volt értelme a reggeleknek. Nem azzal teltek, hogy félkómásan a telefon után nyúltam,hanem egy kiadós nyújtózással. Sok sok év utána azon kaptam magam, hogy egy sima utcai közlekedés is olyan töltő tud lenni, mintha nyaralnék. Mosolyogva nézegettem a fákat, az embereket és tudtam, hogyha bármi fontos történik, majd megtalál. Nem nekem kell rajtra készen állva várnom. Mert az igazán fontos dolgokat a sors dobja elénk. Hitünk és nézeteink szerint hihetjük, hogy ez Isten munkája, vagy az angyaloké. Hívhatjuk őket/őt bárhogy, de ha egy picit elcsendesülünk, érezni fogjuk ezt. Valahol a zsigereinkben súgják.

Sokan hülyének néznek, hogy letöröltem a 21. század fő kommunikációs eszközét a telefonomról és röhögve várják, hogy mikor telepítem újra. Nem tudom, hogy ez olyan – e, mintha valaki felhagy a dohányzással úgy, hogy évekig szívta a füstöt. Mindegyis. Most jó. Végre. Újra.