„A régiek bölcsen gondolták és rendelték, hogy az emberek valamely tisztes dologban fáradjanak és gyakorlatozzanak, nehogy dúskálódásban, fertelmeskedésben, zabálódásban, részegeskedésben és hasztalan játszódásokban fetrengjenek.”

                                                                                            -   Martin Luther - 

A Javasasszonynál tett látogatásom óta már lassan 3 hét telt el. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Szinte észre sem veszi az ember és lepereg egy teljes hónap. Tegnap még havazott, holnap meg lassan már rügyeznek a fák…, és én még mindig itthon vagyok és próbálom értelmes tevékenységekkel elütni az időt. És persze a legfurább az egészben, hogy legtöbbször szuper jól is megy.…Legtöbbször… Főleg akkor, ha egyáltalán nem gondolkodom.

Újabban edzeni járok. Hetente kétszer. Ami esetemben azért is hírértékű, mert az elmúlt években nem igazán volt rá precedens. Oltári mázlim van, hogy viszonylag jó géneket örököltem, amivel arcátlanul vissza is éltem. Eddig. Most viszont  VÉGRE újra érzem, hogy vannak izmaim. Leginkább persze onnan, hogy folyamatosan fájnak... Az izomláz teljes spektrumához volt szerencsém ugyanis az elmúlt hetekben. A kisebb „ajj, jajj, uh” – érzéstől, a „aztkvaélet…” típusú verziókig. Előfordult olyan reggel (egy fantasztikus, előző esti 2 órás edzés után) hogy nem bírtam kimászni az ágyból, csak ordítva. Ez az állapot 3 napig tartott. Azon a héten egy kisebb padkára is úgy tudtam csak fellépni, hogy előtte fél percekig logisztikáztam, hogy jobbról közelítsem meg, vagy balról. Egy lépcső puszta látványától már simán elsírtam magam. Akárki látott akkoriban közlekedni, biztosra vehette, hogy éppen csípő ficammal műtöttek. Ezzel a darabos mozgással volt szerencsém ellátogatni 2 interjúra is. Szerencsétlenek nem igazán értették, hogy milyen állásra is pályázom Transformersként.  Azt még végkép nem, hogy miért ülök le és állok fel úgy – egy látványra teljesen kényelmesnek tűnő székből – mint aki most múlt el 80 éves. Nem szerettem volna abban a hitben ringatni őket, hogy aranyérrel, vagy egyéb más izgalmakkal küzdök, ezért finoman ellejtettem mindenkinek, hogy „csak egy kis izomláz…” Mondanom sem kell: szinte láttam a megkönnyebbülést az arcukon…

Izomláz és roboteffektus ide, vagy oda, megint csak rá kellett jönnöm, hogy a mozgás egy nagyon jó, és persze nagyon hasznos dolog. Nem csak városi mítosz, TÉNYLEG segít levezetni a feszültséget. Újra feltaláltuk a spanyol viaszt, hát nem fantasztikus?  Az  ember egy 2 órás edzés után szinte újjászületik. A futópadon hátrahagyja a hisztijeit, kiizzadja magából az összes aktuális mérgét, a szaunában lenyugszik, és mire elér a zuhany alá már azt sem tudja, hogy mi volt a gondja órákkal ezelőtt. Szinte lebegve száll kifelé a konditerem ajtaján, olyan, mint akiben elemet cseréltek. Az edzéstől lefáradt embernek még a nap is szebben süt, és a borongós idő sem olyan szürke, mint máskor.

Úgyhogy kijelenthetjük, hogy időm nagy része jelenleg hasznosan és aktívan telik. Azaz egy – két hézag meg, … amikor azon a személyen gondolkodom, AKIN már rég nem kellene…. arról inkább nem is nyilatkozom. (Ha létezne olyan szer, ami képes lenne emlékeket és embereket törölni az agyamból, nagyon sok pénzt fizetnék érte, az tuti) 

De sebaj. Nem Ő az egyetlen pasi a világon. Már nem érdekel. Eddig sem érdekelt és ezek után sem fog. Nem gondolok rá. Egyáltalán nem is jut eszembe. Pff....

UI: Ma megnézzük a moziban a Szürke 50 árnyalatát. Utána garantáltan lekaparom a maradék tapétát is a falról.