"Nem kell túlkomplikálni. Ha egy férfi látni akar, ő keres. Ha veled akar lenni, megteszi. Nem egy nőnek kell őrült módjára, tíz körömmel belekapaszkodva mindent feláldozni. Csak ésszel. Egyébként is, akinek a figyelméért harcolni kell, az már rég nem jó. A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá. De ha elmegy, hagyd. Ha megteszi, fogadd el. Aki elmegy, az nem a tiéd. Aki elmegy, az sosem ért ide igazán. Majd jön olyan, aki fél percet sem tud lélegezni nélküled, mert annyira kellesz neki. Levegőt fog kapni, meg minden, de csak igazán akkor él, ha mellette vagy - és ezzel te sem leszel másképp. Feltöltöd és feltölt téged. Támogat és melletted áll. Harcoltok mindennel, együtt, és erőt merítetek egymásból. Mert ami jó, az valami ilyesmi. Ott aztán nem lesz megalázkodás, vagy épp önfeladás. Csak az van, hogy hisztek egymásban, és húztok előre. Az összes többi csak gyerekes és szükségtelen játszma."

(Oravecz Nóra)

A hétvége nagyon jól sikerült. Pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Két fantasztikus nap után, vasárnap este értem vissza Budapestre. Folytatás gyanánt semmi másra nem vágytam, csak egy hasonlóan könnyed hétre. Azt reméltem, hogy a hétvége alatt sikerült annyi YIN energiát magamba szippantanom, hogy az utórezgései bőven kitartsanak még néhány napig. Naív elképzelésemet még hétfő este sikerült a sorsnak kerékbe törnie. Villámgyorsan és kíméletlenül sújtott le rám. Méghozzá teljesen váratlanul.

Hétfőre esett ugyanis a tízmilliószoros nap. (ha valaki nem tudja, hogy mit jelent, érdemes rákeresni a google-ban) 

Úgyhogy tízmilliószoros nap elvén: Mosolyogva ébredtem. Egy házi készítésű bőséges reggeli után ugyanezzel a széles vigyorral indultam el dolgozni. Miközben a klaviatúrát ütöttem, végiggondoltam azokat a dolgokat, amelyek boldoggá tennének. Ha bárki megpróbált kizökkenteni ebből a delíriumos állapotból, mosolyogva küldtem el a búsba. (Nehogy teret engedjek a negatív gondolatoknak). Úgy üldögéltem az asztalomnál, mintha egy rózsaszín álomfelhő venne körül. Mindeközben ringattam magam, szinte listáztam a vágyálmaimat. A munka végeztével megbeszéltük a barátnőimmel, hogy összefutunk egy vacsorára. Úgy gondoltam, hogy ennél tökéletesebb zárása nem is lehetne ennek az estének. Egy csajos ötye. Ugyan, mi baj történhet? 

Ahogy elindultam az irodából, kaptam egy üzenetet a lányoktól, hogy késésben vannak. Így hát - mivel haza már nem akartam menni- nekiindultam a városnak. A terv az volt, hogy lófrálok egyet a környező boltokban, amíg oda nem érnek. Így is tettem. Csak azzal nem számoltam, hogy az én drága barátnőim még az eltolt időponthoz képest is késnek. Már épp 15 perce ácsorogtam a kereszteződésben, amikor kezdett elfogyni minden türelmem. Eleve nem örültem, hogy pont azon a környéken találkozunk, mivel alig 200 méternyire volt a régi munkahelyemtől. Rossz emlékek...meg nem élt szerelmek... hagyjuk is. Ahogy az épület felé révedeztem, amelyben egykor szebbnél szebb perceket éltem át, hirtelen duda szó hangja szakította félbe a gondolataimat. Szerencséjükre épp időben parkoltak be mellém, mielőtt még végleg belesüppedtem volna a múltam szomorú és már már igencsak elavult részleteibe. Így hát villámgyorsan bepattantam az autóba és már épp kezdtem fellélegezni, hogy elhagytuk a veszélyzónát, amikor....hirtelen megláttam. Őt. Mr. nagyon jóképű és együttélekabarátnőmmel exkollégát, akit - magunk közt szólva - most már közel egy éve nem tudtam úgy istenigazán elfelejteni. (Pedig hála ennek a nyomorult tindernek, nem unatkozom)  Ott állt az út szélén, öltönyben és jóképűbb volt, mint valaha. Azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Meg sem tudtam szólalni, csak meredtem ki az ablakon. Amikor végre ki tudtam nyögni egy "Úristen, ez Ő-t" a lányok értetlenül néztek rám. Majd hirtelen (rajtam kívül) mindenki 180-os fordulatot vet az autóban. Én csak bámultam magam elé és nem mertem hátranézni. Ők meg persze sikongattak, mint a tinilányok, hogy "Hol? Merre? Ú, tényleg jóképű"

Persze ebben a zakkant állapotban 2 pillanat alatt tudtak rábeszélni arra, hogy írjak neki egy smst.

Azt nem bánom, hogy megtettem. Azt sem állítom, hogy nem volt hiba. Mindegy. A megtörtént dolgokon elég nehéz változtatni.  (konklúzió 1: ha hülye vagy és 200al ver a szived, várd meg, amíg megnyugszol és addig ne csinálj semmit!)

Az azt követő két napot végig sírtam. Bőgtem az irodában, bőgtem itthon. Nyilván nem azért, mert olyan gyönyörű volt a válasz sms. Természetesen nem írt. Ringathatnám magam, hogy már nincs meg neki a számom és mivel nem írtam alá az üzenetet, nem tudta, hogy én vagyok. Vagy azzal, hogy neki is így könnyebb... nem akar belemenni egy románcba, stb. Vagy azzal, hogy egyszerűbb benne maradnia a megszokott kapcsolatában és veszélyes lenne az új. Velem. Túl nagy hév, túl nagy magaslatok, és az ezzel járó mélységek elriasztják. Ezer érvem lenne a hitegetésre, de minek. Minden lány kötelező filmje volt a "Nem kellesz eléggé" Én is láttam. Sőt. Megvan dvdn is. Szóval teljesen felesleges ködösíteni. Legalább magamnak ne hazudjak. 

Ez a hajó már elment.

Csak azt nem tudom, hogy ha ez így van, miért szorongatom még mindig azt a rohadt menetjegyet. 

Igaz szerelem és happy end

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos nemzedék. Egy nemzedék, amelyből mi, lányok, romantikus meséken nőttünk fel. Olyan meséken, amelyekben bármi megtörténhetett. A hercegek – azért, hogy elnyerjék életük szerelmének kezét – megállíthatatlanul vágtáztak át királyságokon és végtelen erdőkön. És miközben ledózeroltak egy-két rózsabokrot, égig érő paszulyokat, ha a szükség úgy kívánta, még néhány sárkányt is megöltek, persze puszta kézzel. Nem állhatta útjukat se vihar, se szél. Még a gonosz boszorkány haragja sem. Ezekben a mesékben a hercegek bármire képesek voltak az igaz szerelemért. És mi, balga Lányok elhittük, hogy ha felnövünk, ez velünk is PONTOSAN ÍGY történik majd.

És amíg mi, Lányok meséken ábrándoztunk, Ti, Fiúk, egy másik szobában képregényeket olvasgattatok. Szuperhősökről, bátor tettekről, földöntúli erőkről és fölülmúlhatatlan képességekről. Olyan szereplőkről, akiket tudatosan vagy tudat alatt, de példaképekké statuáltatok. Mert a szuperhősök nem féltek semmitől, halhatatlanok voltak és legyőzhetetlenek. És ha ez nem lenne elég érv az idealizáláshoz: nekik jutottak a legjobb csajok is. Akik legalább olyan kulcsfontosságú szereplői voltak a képregényeknek, mint az ellenség. Nők,akiket bármikor, bárhonnan meg akartak menteni, minden áron. Akkor is, ha közben egy fél világ pusztult el. És Ti, Fiúk, titkon reméltétek, hogy ha szupererő nem is, de egy ilyen csaj egy napon nektek is kijut majd.

Szóval ezek lennénk mi. Az időközben felnőtt 30-as generáció. 2015-öt írunk. Adott egy jó adag magányos férfi és nő. Egy generáció, ahol titkon mindenki a hercegét/hercegnőjét keresi. Tinderen, szórakozóhelyen, úton, útfélen, de leginkább otthon. Már senki nem megy sehova. Sőt, minimalizálja az erőfeszítéseket is. A lányok egyik fele továbbra is az igaz szerelmet keresi, és közben cölibátusba vonul. Az élelmesebb másik oldal pedig beéri az eseti jelentkezőkkel, akiknek azonnal odadobja magát – egy esetleges kapcsolat reményében. (És van a harmadik verzió, aki egyszerűen csak szeret szexelni.) A hercegek pedig teljesen össze vannak zavarodva ebben a katyvaszban, ezért maradnak a kalandoknál, mert az veszélytelen. Mert így senki nem bánthatja Őket. Védik a szívüket, amely a 30 év alatt egyszer – hála egy rossz döntésnek - már biztosan összetört. Mert a szuperhősökkel ellentétben a férfiak igenis sérülékenyek. És már el sem merik hinni, hogy létezik még olyan nő ezen a bolygón, aki képes eltüntetni azt a bizonyos heget. Újabbra pedig nem vágynak. Ezért hát jöjjön valami kötelezettségektől mentes dolog. De ha valami oknál fogva mégsem kalandra vadásznak, akkor tutira kapcsolatban vannak. De nem ám amolyan trúlav szintű, eget földet rengető kapcsolatban, hanem egy igazán kommersz,kompromisszumosban. Még hozzá egy olyan nővel, akit biztos, hogy nem mentenének ki egy összedűlő ház alól. Max embertársi szeretetből, de hogy a hétszögletű kerekerdőt nem lovagolnák át érte, az holt biztos. Mert ezek a barátnők csak úgy vannak. Mint egy oldaltáska. Vagy, hogy stílusos legyek: mint egy nyeregtáska. Ha már hősökről és lovagokról beszélünk. Hiszen egy valamire való pasinak egy bizonyos kor felett már dukál egy kapcsolat. Nincs hercegnő? Üsse kavcsi, jó lesz az első szembejövő leányzó is. És itt vannak a társat kereső hölgyek. A nők, akik egyedülállóként próbálnak meg férfi, de főként kettős szerepben tetszelegni. Dolgoznak, karriert építenek, és ellátják magukat. Szabadidejükben pedig igyekeznek eldönteni, hogy vajon mit kellene tenniük ahhoz, hogy végre nekik is kijusson egy normális párkapcsolat, ami már nagyon kijár. Amikor a barátnők kifogynak a válaszokból, végiglátogatják a kineziológus-asztrológus-pszichológus triót. Az ezo csomag megvétele után pasi még mindig sehol. A kétségbeesés viszont annál inkább jelen van. Mert, sajnos, a villanykörte nem csavarja be magát. A több kg-os ásványvizes palackok sem kúsznak fel maguktól a lépcsőn. A főbérlő pedig nem éri be egy mosollyal, ha ki kell fizetni a lakbért. (Mással lehet, de azt inkább hagyjuk.) Szóval, robotolni kell. És helyt állni. Helyt állni, egyedül. És miközben mind a két oldalon zajlik a dráma, a nők egyre kiábrándultabban és egyre agresszívebben próbálkoznak. Már Ők lovagolnak át a kerekerdőn, Ők írják a végeláthatatlan szerelmes e-maileket, a pasik pedig eközben ülnek a kis tornyukban (a kompromisszumos menyecskével) és közben a hercegnőiken morfondíroznak. Vagyis leginkább az űrön, ami bennük tátong. És tán maguk sem értik, miért történik mindez, hogy jutottak idáig. Vajon a szuperhősök is magányosak egy szupercsajjal a karjukon?

És hogy mi lesz a vége? Bízzunk benne, hogy nem ez. Hanem valami egészen más. Hogy a gyermeki énünk még ott lapul valahol mélyen legbelül. Hogy az a kislány és kisfiú, akik még hisznek a csodákban egyszer csak felébrednek és lépéseket tesznek. Elindulnak, várnak – ki-ki azt, amire vágyik, amit a kegyes istenek talán neki rendeltek. És a sok csalódás után újra hinni fognak abban, hogy életük szerelme igenis ott vár még rájuk valahol.

Ma, hazafelé jövet kicsit elméláztam a buszon. Ahogy suhantak mellettem a fák és végre nem kellett az éppen soron következő programomat szerveznem, jutott idő a belső csendre. Vasárnap délután volt. Nyugodt, késő őszi délután. Néztem az embereket, a tájat, a fel és leszálló arcokat, és közben zenét hallgattam. Kellően melankólikus szám következett (Once in a lifetime) így egy másodperc alatt azon kaptam meg, hogy már megint az élet nagy dolgain és az épp aktuális vágyaimon  töprengek. Aztán mielőtt elsodort volna a hév és az önsajnálat végtelen mezején azt számolgattam volna, hogy hány olyan beteljesületlen dolog van még a listámon, amit nem kaptam meg, belém hasított egy kérdés: És azoknak dolgoknak, amelyeket már megkaptam, mennyire tudtam örülni? Szántam valaha annyi időt a boldogságomra, mint amennyit az utána való vágyódásra fordítottam? Megköszöntem a sikereket magamnak? Esetleg másoknak? A válasz nyilván kéretlenül csapott arcon: nem.

És persze ahogy az lenni szokott. Egyik felismerésből jön a másik és hirtelen a bölcs buddha cserél testet a buszon ülő magunkkal: Vajon hány olyan pillanat van az életünkben, amelyet igazán meg tudunk élni?  De fogalmazhatnék úgy is, hogy amit engedünk magunknak megélni. Amelynél nem csak testben, de lélekben is ott vagyunk. Úgy igazán. Érzésben, tekintetben, aurában és minden egyéb receptorban, amit csak rendelkezésünkre áll az érzékeléshez. Hány ilyen adódik egy emberi élet során? Azokra gondolok, amelyeket aztán örökre elmentünk a "nagy emlékek közé". Amelyeket bármikor felidézve azt érezzük, hogy túláradó melegség tölti el a szívünket. Amelyekre visszagondolva azt érezzük, hogy a Föld bolygónál ideálisabb helyen aligha szeretnénk élni és hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk.

Gyarló emberként egészen a születéstől a halálig vágyakozunk. Kezdetben csak a szülői figyelemre. Aztán bekapcsolódnak a tárgyak. Egy színes játék, egy szép ruha, egy koncertjegy. Később egy jobb iskola, új barátok, nyelvvizsga, diploma, álommunka, család, gyerekek, kocsi, lakás, és egy szép öregkor. Véget nem érő lista. Hála a fogyasztói társadalomnak arra sincs esélyünk, hogy végiggondoljuk mit is akarunk igazán. Normálisnak tartjuk, hogy reggeltől estig rohanunk és hajszoljuk a soron következő célt. 8-kor már munkába menet, szinte robot üzemmódban kattogunk a napi teendőkön. És ha hirtelen elfogy a tennivaló, megrettenünk. Most kellene pihenni? De mi van, ha valamit elfelejtettünk? Ha ott lapul valahol egy befizetetlen csekk, vagy nem hívtunk fel valakit. Ilyenkor jön mentsvárként az okostelefon, amelynek a konstans nyomkodása teljessé teszi a hirtelen termett üresjáratot. Kitölti az "űrt". De normális ez? Nyilván nem. Hiszen mennyivel szebb lenne, ha időnként megállnánk. Nem szó szerint, hanem belül. Megállítanánk a zakatoló gépezetet és csak körülnéznénk. Mit látunk? A párunkat, a gyerekeinket, a szüleinket. „Rosszabb” esetben vadidegeneket, akikben ott lapulhat egy leendő kapcsolat, egy új barát, vagy csak egy napi vidám történet lehetősége. Mert ha felnézünk és megállunk, láthatunk csodákat. Olyan naplementéket, amelyek több árnyalatban játszanak, mint a telefon monitorjának színei. Olyan épületeket, amelyek mellett minden nap elhaladunk és mégis… mikor lettek ilyen szépek? Bokrokat, fákat, neszeket, zajokat, amelyeket napközben ki kell zárnunk, hogy csak a következő pillanaton tudjunk rágódni. Pedig nem így kellene működnie. Mert az élet nem a következő pillanatról szól, hanem arról, amiben éppen vagyunk. A MOST hatalmáról (könyv is készült róla). Arról az apró – cseprő valamiről, ami éppen ebben a minutumban zajlik. És ahhoz, hogy évek múlva ez is olyan perc legyen, amelyet örömmel idézünk fel: azzá kell tenni.  Méghozzá úgy, hogy 100%ig megéljük. 

Így hát hazáig néztem a fákat, a gyereket, a fel és leszálló embereket. Mosolyogtam azon, hogy itt lehetek. A buszon. És felidéztem az utóbbi idők emlékeit, amelyekért hálás vagyok. Egy pillanat alatt azon kaptam magam, hogy igazán boldog vagyok. Most délután 7 óra van és ez az állapot azóta is tart. Pedig csak buszoztam... :) 

Milyen fura, hogy az ember szinte már elfelejti, hogy milyen az „normálisan" élni. Hogy milyen érzés, ha csend veszi körül. Ha nem egy többmilliós főváros életének apró történéseit kell végighallgatnia lefekvés előtt, hanem igazi csend lengi be a szobát. Amolyan vidéki. Ahol a leghangosabb "zaj", ami megtölti az estéket a kutyaugatásra és tücskök ciripelése szorítkozik.

Én 18 évig hallgattam ezeket a "zajokat". A kutyákat és tücsköket. Akkoriban hihetetlenül idegesített, hogy soha, de soha nem történik esténként semmi. De az égvilágon semmi. Ücsörögtem az ablakban, nézegettem, ahogy egymás után gyulladnak fel, majd hunynak ki a szemben lévő domboldal aprócska házikóinak fényei és átkoztam a napot, amikor egy ilyen dögunalmas kis faluba születtem. Ábrándoztam a nagyváros után, ahol egy pillanatra sem áll meg az élet. Ahol sosincs igazán sötét. Ahol mindig történik valami, ahol dudaszó morajlik még hajnali 3-kor is. Nem tudom, hogy miért vonzott ennyire... Kamaszként semmit sem tudtam értékelni a csendből. Ahogy a vidéki életből sem. Bizonyára zavart, hogy hallom a gondolataimat. Csak Budapest villogott a fejemben, egészen attól a naptól, hogy először itt jártam. Nem volt kérdés, hogy hova jövök majd tanulni. Az utóbbi években kezdett csak megfordulni a fejemben, hogy biztosan jó ötlet volt-e... Hogy vajon tényleg ez volt e megírva nekem..

Ezeken és kb még tengernyi banális dolgon morfondíroztam, miközben péntek délután a vonaton ücsörögve robogtam haza a szüleimhez.  Az egész hetem egy merő káosz volt és úgy éreztem, hogy az egyetlen, amire vágyok most, egy kis csend, nyugalom és némi házi koszt. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy míg odahaza a családi ház fantasztikus szigetelésének hála 24 fokos lakótéri „klíma” csalogatott, addig a budapesti manzártomban még este tízkor is 31 fokot mutatott a hőmérő. (valószínűleg ez volt az egyik oka a napok óta tartó hisztimnek és a teátrális jeleneteimnek, amelyet jobbára csak fejben adtam elő – még a jegesvizestörcsis lábtekeréssel sem szuperált túl jól az éjszakai alvás ebben a kánikulában, ezért minden voltam, csak kipihent nem)

Így hát pénteken fogtam magam és felültem a vonatra. Még szerencse, hogy háromszor mondták be az állomáson, hogy „megfelelő mennyiségű folyadék nélkül senki ne induljon el”, így gyorsan beszereztem én is egy palack vizet. 390 Ft-ért sikerült is egy 0,5 literes mentes vízhez jutnom (nem Evian!), úgyhogy életemben először hangos nemtetszés közepette nyújtottam át a bankót a hölgyikének, mire Ő helyes kis fintorral nyomta a kezembe az üveget. Fogtam hát a méregdrága vizemet és pár perc múlva már a vonaton szürcsöltem, miközben az nagy kínlódva (a forró sín nem biztos hogy kedvez a vasúti társaságnak) elindult. Velem szemben egy meleg párocska üldögélt, angolul beszélgettek. Az illendőség kedvéért próbáltam nem figyelni arra, hogy mit, úgyhogy jobbnak láttam a fejemre rakni a fülhallgatót és elmélyülni a száguldó vonatablak szépségeiben. Ekkor már este 8 óra volt, úgyhogy a nap éppen arra készült, hogy elköszönjön. Csak meredtem kifelé a csukott ablakon át és azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobb ezt a zöld, távoli dombos tájat nézni... mint a belvárosi hajléktalanokat. Mennyivel emberibb, természetszerűbb, és csöndesebb. Mennyivel boldogabb vagyok ettől, mint egy-egy munka utáni villamosos-metrós hazatrappolástól, részegeket és helyi romákat kerülgetve.

Félre ne értsen senki, szeretem Budapestet. De mostanában azt érzem, hogy ez a feszített városi tempó, minden, csak nem normális jelenség. És valahogy azt hiszem (de lehet, hogy már csak a kezdő elmebaj jelei mutatkoznak rajtam), hogy erre egyre több megerősítést kapok arra, hogy vidéken kellene élnem. 

A minap a kezembe akadt egy könyv, aminek az volt a címe, hogy Bodza Bistro. Egy 32 éves egyedülálló nőről szólt, aki nagyvállalati vezetőként tevékenykedik. Minden este máshova jár, pörög-forog, mégsem érzi, hogy teljes életet élne. Mindaddig, amíg az Édesapja rá nem hagy egy Bükk-i nyaralót, ahol végülis, ha nem is elsőre, de megtalálja önmagát és a számításait. Nyilván jön vele a béke, a szerelem, stb...Nem volt egy irodalmi remek, de mégis elgondolkodtatott ez a történet. Főleg azért, mert nem is szoktam regényeket olvasni. De ez valahogy rám talált. Bizonyára nem véletlenül.

A kérdés már csak az, hogy miért. Szóval ezzel a kusza gondolattengerrel meredtem kifelé az ablakon és mire megérkeztem az állomásra, tudtam, hogy ezekre a kérdéseimre még nem most kapok majd választ. Viszont annyi bizonyos, hogy végre kipihenem magam, eszem - iszom és garantáltan alszom majd egy jót ezen a hétvégén.

Nem is meséltem, hogy az elmúlt hetekben (mielőtt újra a munka frontjára léptem) átestem egy teljes életmódváltáson is. Még a két munkahely közötti állapotban kezdtem neki a projektnek, mivel egyre többször voltam rosszul. Akinek valaha volt már migrénje, az pontosan tudja, hogy ez a típusú fájdalom az, amit egyszer is nehéz elviselni...nemhogy sűrűbben. Úgyhogy a két hetente bejelentkező ádáz fájdalmak után úgy éreztem, hogy itt az idő cselekedni. Nem normális, hogy random módon attól kell rettegnem, hogy melyik este tör rám a frász ... és mikor virrasztok át több órát egy rohadt fejfájás miatt. Szóval döntöttem. Most vagy soha. Jön a tavasz, én épp munka nélkül, hát mikor máskor futnék neki egy ilyen szigorú diétának, mint most, amikor relatíve ráérek magammal foglalkozni. Szóval elhatároztam, hogy az edzések mellé egy teljes étrendváltást beiktatok.

Mindig irigyeltem azoknak a kitartását, akik meg bírták állni, hogy ne tömjék tele magukat mindenféle édességgel. Nekem ez soha az életbe nem ment. Ha valami bajom volt, ideges voltam, szomorú, vagy feszült, garantáltan a csoki-fagyi-süti-ropi-kóla és társai kombókhoz fordultam. Aztán persze jöttek a kisebb, majd nagyobb jelek... De hiába figyelmeztettek, hogy nem jó az irány, nem foglalkoztam vele. (az ember imádja a szőnyeg alá söpörni a problémákat és a 21. századi - fájdalomcsillapítókkal tele tömött reklámok világában - képes azt hinni, hogy a fájdalom és az állandó rosszullét tök normális jelenségek. Pedig egyáltalán nem. Miért is kellene pocsékul lenni?) Egy-két ismerősöm,  - hasonló tünetek után, orvosi előírásra - már megpróbálkozott a cukormentes, tejmentes, gluténmentes étkezéssel és állításuk szerint minden bajuk-bánatuk elmúlt. Így több napi guglézás után nekem is erre esett a választásom. Hiszen ha már csinálom, csináljam rendesen. Ne csak egy-két dolgot mellőzünk, az túl könnyű lenne: Dobjunk ki mindent!

Az első pár nap nem volt egy leányálom, de fel voltam készülve rá. Szerencsére itthon voltam és így könnyebb volt átvészelni a méregtelenítést (hányingert, szédülést, és az ehhez hasonló izgalmakat...) De aztán az x napi kínlódás után a 7-8. nap környékére valami megváltozott. Nem tudom, hogy milyen elemi erő szállt meg, de elmúlt a gyengeség érzet és a fáradtság és azóta valahogy nem érzem áldozatnak ezt az egészet. Amíg nem dolgoztam, addig még könnyebb volt betartani, de most sem vészes. Mióta újra a munka frontjára tévedtem, azóta is naponta főzök. Muszáj, ha nem akarok éhen halni. Az éttermek zöme ugyanis még most sem tudja elképzelni a főzeléket tej nélkül. a levesekben ott ólálkodik a a tészta és a cukormentes édesség, mint olyan nem igazán szerepel az étlapon. Szóval főzőcskézek és lassan kezd normálissá válni ez az egész életvitel. Reggel legyártok egy adag zablisztes, teljes kiörlésű vagy egyéb alternatív megoldású muffint. Azzal elvagyok, ha megkívánom az "édességet". A kenyeret már egy ideje mellőzöm. Nem szándékosan, de valahogy elmaradt. Nem mondom, hogy nincs olyan nap, hogy a boltban állva nem rángatnám ki az előttem álló kezéből a kakaós csigát, de ilyenkor csak felidézem, hogy mennyire durvák voltak a rosszullétek és már le is nyugszom.

Egyébként meg nem is tudom, hogy minek járok még ábécébe. (a zöldségeket és a húsokat a csarnokban vásárolom, a hajdinát és társait pedig bio boltokban) A diabetikus szekció kivételével alig van olyan, amit egy hétköznapi boltban megvehetek.  2,5 hónap alatt konkrétan 2 terméket találtam. A Gullon nevű márka forgalmazásban két keksz. (ha épp nincs a közelemben más ennivaló kevésnek bizonyul a zöldség-gyümölcs) Amiben ugyanis nincs cukor, abban ugyanis van búzaliszt, vagy tejpor. De hogy a 3ból az egyik biztos az összetevők között bújkál, az tuti. A cukor meg egyszerűen döbbenet, hogy szinte mindenben alkotóanyag. Nem is értem, hogy mit keres bizonyos ételekben... mintha szándékosan arra menne rá a gyártó, hogy a földön élő embereket diabéteszessé tegye. Ha ilyen szemmel mész be egy üzletbe, akkor hirtelen gyilkos méreggé változik minden és magad is ledöbbensz, hogy konkrétan hihetetlen, hogy mind ezen élünk.

Arról nem szólva, hogy cukormentesség ide vagy oda - de a desszertről így sem akar az ember lemondani. Valamelyik hétvégén a Kopaszi gáton voltunk egy barátommal és az ott lévő 2 cukrászdából egyikben sem árultak diabetikus fagyit. Fel nem foghatom, hogy miért. A cukorbeteg embereknek éhen kell halni? Aki glutén vagy laktózérzékeny az felejtse el a fagyit? Ez vonatkozik az egyik legrégibb magyar cukrászdánkra is. Az ember azt várná, hogyha betéved oda, akkor legalább egyetlen egy ízvilágú süti és egy fagyi ott lapul a hűtőpultban, amit azonnal magába tömhet. De neeem :) néznek rád nagy szemekkel és nem értik, hogy miért nem jó neked a cukros változat. Nem értem. Már csak azért sem, mert tengernyi könyv kerül napvilágra ezekről az újhullámú 21. századi étkezési formákról. Hódít a paleo őrület, a nyers diéta, mindenki vagy laktózmentesen, vagy gluténmentesen, vagy cukormentesen él... Miért zárják ki a lakosság egy jelentős részét a vásárlóközönségből? Pedig nem igényelne nagy érvágást. Csak a 12 fagyiból egyet, amelyik egyiket sem tartalmazza. Ez nagy elvárás? Nem hinném. Vannak olyan helyek, ahol ez alap. (szóval itt is: tisztelet a kivételnek)

Nade mindegy. Ki vagyok én, hogy bíráljak. Én választottam ezt az életvitelt, úgyhogy így jártam. Még szerencse, hogy kellő leleményességgel és viszonylag normális anyagi körülményekkel áldott meg a sors, így be tudok szerezni mindent, amit kitalálok magamnak. De ha valaki éppen azon gondolkodik, hogy kipróbálja, azt csak biztatni tudom. Már az első pár hét után érezni fogja a változást és ez erőt ad majd neki a továbbiakhoz. 

"Minden kapu nyitva áll előtted, csak be kell sétálnod rajtuk - persze arról is tudnod kell, hogy az útrögös, akadályokkal, kátyúkkal teli, szűk ösvény. Olyan, amin ha nem figyelsz, pillanatok alatt a sötétségben találod magad. Hogy onnan képes leszel-e kimászni, csak rajtad múlik - és azon, hogy mennyire figyelsz."

Oravecz Nóra

Melyik a mi utunk? Merre visz? Az a jó, ha kanyargós? Ha egyenes? Ha akadályokkal teli, vagy ha meg se kottyan haladni rajta? Az a jó, ha hajszoljuk a boldogságot, vagy ha bizonyos dolgokban kompromisszumot kötünk? 

Nagyanyáink és a nagy öregek régen mindig azt mondták, hogy ahol gazdagság van, ott betegség is akad. A jómódban élő emberek bánatosabbak, mint azok, akik szegények. A 21. század nem ezt példázza. A reklámok azt üzenik, hogy fogyassz vakulásig, dobd el, ami már nem kell, éld az álmaidat, tégy mindent a kedved szerint. De vajon tényleg ez a cél? Ez lenne a cél? Ezt a filozófiát kellene követnünk? Mindenféle lemondás nélkül?

Egész életemben úgy éltem, hogy nem lehet minden tökéletes. Yin - Yang elvén mindennek van sötét oldala. Mindenhol ott van a rossz és mindig meg alkudni bizonyos helyzetekben. Mielőtt beköltöztem ebbe a lakásba , ahol most lakom, sokat töprengtem. A környék nem volt a legjobb (nevezzük nevén, szörnyű volt - most is az) de a lakást imádtam. Napokig gondolkodtam, hogy alkudjak meg, vagy keresgéljek addig, amíg minden pöpec lesz. Csúcsszuper, puccos kerületre vágytam, zöldövezetre, ahol karnyújtásnyira van minden, ami kell, és természetesen egy modern, újépítésű, tágas, világos lakásra, amiben modern konyha és csillivilli fürdőszoba van. Ez volt a vízió. Ehhez képest kibéreltem egy új építésű - cuki, de nem feltétlen patent helyiségekkel megáldott lakást, egy szörnyű környéken. (Sokat takarítottam, mire minden tüchtig lett) De a szívem mélyén azt éreztem, hogy meg kell alkudnom. Nem lehet hajszolni a tökéleteset. Nem cél, hogy mindenből a legjobbat kapjuk. Az tévút. Az bizonyára bajba sodor, és rosszra vezet. Így hát beköltöztem ide és egy percig sem bánom. Imádok itt lakni és imádom ezt a lakást. Még a környéket is megszerettem. De azóta is sokat gondolkodom azon, hogy vajon jól döntöttem-e és nem csak én sanyargatom saját magamat. Hiszen ki tudhatja, hogy "kinek mi jár". Van-e olyan ember, akinek "megéri" és megengedett hajszolni mindenből a legjobbat. Van e olyan ember, akinek ez soha és sehol nem üt vissza....

És hogy miért töprengek most ezen? Mert jelentem - elhelyezkedtem. Nem álmaim netovábbja, de olyan út, amit már relatíve ismerek.  Tudom a feladatokat és a rendszert. Nem igazán lesznek óriási kihívások. Mondjuk úgy, hogy most ebben is megalkudtam. De kizárólag azért, mert úgy éreztem, hogy nem ez az én utam. Nem kell a tökéletes munka, mert az elvakít. Elveszi a fókuszt arról, hogy igazából teljesen más lenne az élet/sorsfeladatom. A tökéletes munkát a magaménak érezném, pedig nem az én cégem. Éjjel nappal meg akarnék felelni, pedig nem ez az élet(em). Így hát választottam a közepest és igyekszem mellette megtenni két nagyon fontos dolgot, amire egy tökéletes munka mellett bizonyára nem lenne se időm, se érkezésem. Családot alapítani és elindítani valamit, ami tényleg az enyém. Valami sajátot. Teremteni szeretnék, hátrahagyni valamit, ami igazán én vagyok. Már ötletem is van, de egyelőre még formálódik. Mindenesetre úgy érzem, hogy alkut kötöttem az univerzummal. Megkaptam ezt a lehetőséget azért, hogy végre magamnak éljek és ne egy hatalmas cég bármikor elillanó égisze alatt. 

És ez jó!

:) 

"Vannak napok, amiket kineveznek - kinevezünk szeretetnapnak, ünnepének. Forgolódnak a virágboltban, az ékszerüzletben a jobb érzésűek, dugva viszik az ajándékot, kíváncsian várják a viszonzást. Én arra gondolok, hogy kellenek-e ezek a deklarált napok, kellenek-e a kikényszerített csókok, nem hiszem."

                                                                                                   - Dolinay Tamás -

Ez az a nap, amelyet minden szingli nő szeretne csak egy "szimpla szombatként" megélni. Én sem teszek másként. Már tegnap meguntam, hogy percenként frissítgessem az emailjemet, és csekkoljam a telefonomat, hátha ír. Nem írt. Nem is fog. Lapozzunk.

Reggel az egyik barátnőm ébresztett, már 8:06-kor sikítva röhögtem az ágyban a hülyeségein (áldás, ha az embert ilyen barátok veszik körül). Miután nagy nehezen összevakartam magam és a pizsamát utcai öltözetre cseréltem, ellátogattam a közeli bevásárlócsarnokba, hogy főzzek valami ultra brutál gyógyító kaját magamnak. Sajnos engem is utolért ez a fránya nyavalya. Tüsszögök és orrot fújok napok óta. Valószínűleg így jelzi a testem, hogy az utóbbi időben ért történések annyira nem kedveztek neki. Sztrájkol szegény... Meg is értem. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ma én is vele sztrájkolok. Ebédre a - céklás almaleves mellé, - itthon található maradék alapanyagokból - találomra , recept és egyebek nélkül, összedobtam egy bazi nagy adag sütit. A végeredmény annyira fantasztikus lett, hogy már kb a felét el is pusztítottam. Ezt kivételesen nagyon jól sikerült eltalálni. De tényleg.  

A süti receptet muszáj leírnom, amíg még emlékszem rá, úgyhogy enjoy, ha valaki éppen édes ízekre vágyik (nem leszek gasztroblogger, ez egyedi alkalom. Amolyan Valentin napi búfelejtő - recept azoknak, akik hasonlóan nyomorúságos perceket élnek át egyedül, mint én.) 

Kakaós - meggyes zabpelyhes szelet: 

10 gramm növényi zsír (ezen a néven fut a Sparban) 
3 dl laktózmentes tej (sima is oké, én azt nem bírom) 
1 tojás
1 vaniliás cukor
fél cs sütőpor, vagy 1 tk szódabikarbóna
10 dkg zabpehely
10 dkg liszt (én simát tettem, de biztos jobb a mandula vagy társai, csak az épp kifogyott) 
5 dkg búzadara
1 evőkanál holland cukormentes kakaópor (20%-os)
2 evőkanál méz
2 evőkanál csokis likőr (mert ma rám fér a pia) 

Elkészítése: Mindent összekever, tepsibe tesz és a tetejére gyümölcsöt szór. Én meggybefőttet tettem, mert az volt itthon, de bármi sütve is finom megteszi. 180 fokon 20 percig sült, de mivel sütő és tepsifüggő, ezért a villás szúró-próba segít eldönteni, hogy mikor lesz kész.

Tehát a mai programom fekvés és evészet (hogy az orális fixációm és az immunrendszerem is a helyére kerüljön). Közben pedig zenehallgatás. Ha már a receptet is felpakoltam ide, akkor íme egy lista a mai napra azoknak, akik épp nem romantikáznak. Ha kiadnák, az lehetne a címe, hogy antiValentin album: (kronológia sorrendben) 

1. Meredith Brooks: I'm a bitch, i'm a lover

2. David Guetta: What I Did For Love

3. Mika: Relax, Take It Easy

4. LMFAO: Sexy and I Know It

5. Snap: I've got the power 

6. Robyn: Dancing On My Own

7. Jesse J.: Nobody's Perfect 

8. Michael Jackson: They don't care about us 

9. Beyonce: Best Thing I Never Had

10. Chromeo: Jealous 

11. Tina Turner: Simply the best

+1. Van Morrison:  Days like this

Ez pedig néhány bónusz track a szép jövő reményében, (vagy az esti woodoo szertartáshoz, ahogy tetszik), hogy tutira ne legyen több magányos Valentin nap :-) 

+1 Marvin Gaye&Tami Terrell 

+2 Meat Loaf: I'd Do Anything For Love 

+3 Pharrel Williams: Happy 

 ;-)

Tegnap este végre volt szerencsénk megnézni az eddig csak trailer-i mítoszban keringő Szürke 50 árnyalatát, a maga teljes: 125 perces valójában. Látva a filmet és olvasva az eddigi kritikákat  úgy éreztem, hogy végre itt az ideje, hogy olyan ember is hangot adjon a véleményének, akinek már a könyv forgatása sem volt egy kötelező misszió. A világháló ugyanis már most tele van jópofa férfiak kéretlen kommentjeivel, és az „anno végigszenvedtem a könyvet, most a filmet is kénytelen voltam” típusú hozzászólásokkal. Értem én, hogy a férfi célközönségnek szánt filmes oldalak nem csöpöghetnek érzelmektől, esetleg egy ilyen típusú film mélyre szántóbb elemezgetésétől, de könyörgöm… Aki soha nem vette a kezébe a könyvet és nincs benne abban a 100 millióban, akinek kitöltötte a felesleges idejét, miért nyilatkozik? És főképp: miért nyilvánít véleményt? Aki nem tudta pontosan fél évvel ezelőtt, hogy 2015. februárjában le fog ülni a széles vászon elé, hogy interaktív mozgás közben is megcsodálja Mr. Grey-t, miért nem marad ez egyszer csöndben?  Kár az ínyhüvely gyulladással dacolva kritikát írnia róla, mivel NEM Ő a célközönsége ennek a filmnek.

Nah de ennyit a negatív emberekről. A mozi szerintünk jó. Nyilván nem tud jobb lenni, mint a könyv. De soha nem is lehet jobb, hiszen a képzelőerő némiképp nagyobb teret enged a fantáziának az idő és pénz által szabott korlátoknál. A szereplőválasztás nem rossz, bár én személy szerint jobban örültem volna Ryan Goslingnak, mint James Dornannak. De így, a 125 perc eltelte után már nem bánom. Jól áll neki ez a film, ahogy Miss Steele-t alakító Dakota Johnsont is abszolút bele tudtam helyezni abba az esetlen, szűzies szerepbe, amelyet az író neki szánt.

Kár a félvállról odavetett, „ez egy szar” típusú lehúzásokért. A film kasszasiker. Már akkor is annak készült, amikor még csak nyomtatásban volt kapható. Ha a kritika írói egy kicsit is ismernék a női lelket, akkor pontosan tudnák, hogy miért lett bestseller. Nem a választékos irodalmisága miatt (mert valljuk be, hogy elég egyszerű nyelvezete van) Hanem azért, mert mi igazi nők, mind arra vágyunk, hogy az intelligens, jómódban élő, csapodár, kicsit elveszett, a lelke mélyén érzelmes férfi csak a mi kedvünkért legyen olyan, amilyen. Szeressen, imádjon minket. Figyeljen ránk. Törődjön olyan banálisnak tűnő dolgokkal is, hogy ettünk-e aznap eleget. Bukkanjon fel a legváratlanabb helyzetekben, amikor szükségünk van rá. Legyen ott, ha bajba kerülünk. Mentsen meg minket. És igen: egy heves csók kíséretében kenjen fel minket a liftajtóra, ha éppen rátör a hév. Lásson minket esendőnek és szeressen minket akkor is, ha éppen keresztülzuhanunk egy küszöbön. Vegyen észre minket smink és trendi ruhák nélkül is. Olyannak szeressen, amilyenek a hétköznapokon vagyunk. És ami talán a leginkább fontos: NE nekünk kelljen meghódítani Őt. Tegyen azért, hogy a lábai előtt heverjünk.

És igen, ha valaki ezeket a köröket megfutja értünk, annak teljesen kiszolgáltatjuk magunkat. Annak ribanc leszünk, ha azt igényli. Ott leszünk, ha egy füttyent. Gátlások és álszentség nélkül szenteljünk oda magunkat. Hihetetlennek hangzik? Pedig így van. A FÉRFI mindent ki tud hozni a nőből, amit szeretne. Már a Twilight írója is pontosan tudta, hogy "Mi kell a nőknek", ahogy E.L  James is. Végy egy alap sztorit, amire minden nő vágyik, fűszerezd meg sok erotikával és szexszel (ez az Alkonyat esetében csak hosszan elnyújtott vágyódás volt, amit szintén imádunk) és máris milliók rohannak a könyvesboltokba és adják át egymásnak az igét – „Úristen, de jó könyvet olvasok, meg kell venned” – és így lőn a bestseller, majd a dollármilliókat hozó film.

Olyan ez, mint amikor Walt Disney felismerte, hogy szükség van mesékre. Most is szükség van. Csak a felnőtteknek már kevés a rajzolt világ. Mert a 21. század, amiben élünk ennél már durvább dózist igényel. Kicsit felbolydult, kicsit megfordult, és kicsit már mi magunk sem értjük, hogy mi történik benne. Így hát mindig kell valami, (legyen ez akár egy filmvetítés) ahol leülhetünk és álmodozhatunk arról, hogy mire is vágyunk igazán.

És Uraim, nem kell kétségbe esni, ha nem parkol 15 különböző 20 milliót érő autó a garázsban, vagy nem rendelkeznek tucatnyi nyakkendővel a szürke 50 árnyalatában. Akkor sincs probléma, ha nem Boss öltönyök sorakoznak a földtől plafonig érő üvegszekrényben. Az a jó hírünk, hogy egy darab igényes farmer, cipő, póló, bőrdzseki kombóval és kellő mennyiségű érzelmi oldallal már le lehet venni minket a lábunkról.

Szóval ezúton üzenem azoknak, akiknek nem tetszett a film, hogy nézzék meg nyugodtan újra. A fenti szemlélettel. Majd tekintsenek a mellettük ülő barátnőjükre és gondolják végig, hogy Ő vajon miért is akart annyira eljönni erre a filmre, mi járhat a fejében, miközben ezt nézi....

Mert az biztos, hogy legtöbbünknek nincs szüksége milliárdos ifjoncokra, de ebben bizonyára minden hölgy egyetért: aki úgy szeret minket, hogy azon még Ő maga is meglepődik, olyanra nagyon és BÁRMI ÁRON.