Ma, hazafelé jövet kicsit elméláztam a buszon. Ahogy suhantak mellettem a fák és végre nem kellett az éppen soron következő programomat szerveznem, jutott idő a belső csendre. Vasárnap délután volt. Nyugodt, késő őszi délután. Néztem az embereket, a tájat, a fel és leszálló arcokat, és közben zenét hallgattam. Kellően melankólikus szám következett (Once in a lifetime) így egy másodperc alatt azon kaptam meg, hogy már megint az élet nagy dolgain és az épp aktuális vágyaimon töprengek. Aztán mielőtt elsodort volna a hév és az önsajnálat végtelen mezején azt számolgattam volna, hogy hány olyan beteljesületlen dolog van még a listámon, amit nem kaptam meg, belém hasított egy kérdés: És azoknak dolgoknak, amelyeket már megkaptam, mennyire tudtam örülni? Szántam valaha annyi időt a boldogságomra, mint amennyit az utána való vágyódásra fordítottam? Megköszöntem a sikereket magamnak? Esetleg másoknak? A válasz nyilván kéretlenül csapott arcon: nem.
És persze ahogy az lenni szokott. Egyik felismerésből jön a másik és hirtelen a bölcs buddha cserél testet a buszon ülő magunkkal: Vajon hány olyan pillanat van az életünkben, amelyet igazán meg tudunk élni? De fogalmazhatnék úgy is, hogy amit engedünk magunknak megélni. Amelynél nem csak testben, de lélekben is ott vagyunk. Úgy igazán. Érzésben, tekintetben, aurában és minden egyéb receptorban, amit csak rendelkezésünkre áll az érzékeléshez. Hány ilyen adódik egy emberi élet során? Azokra gondolok, amelyeket aztán örökre elmentünk a "nagy emlékek közé". Amelyeket bármikor felidézve azt érezzük, hogy túláradó melegség tölti el a szívünket. Amelyekre visszagondolva azt érezzük, hogy a Föld bolygónál ideálisabb helyen aligha szeretnénk élni és hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk.
Gyarló emberként egészen a születéstől a halálig vágyakozunk. Kezdetben csak a szülői figyelemre. Aztán bekapcsolódnak a tárgyak. Egy színes játék, egy szép ruha, egy koncertjegy. Később egy jobb iskola, új barátok, nyelvvizsga, diploma, álommunka, család, gyerekek, kocsi, lakás, és egy szép öregkor. Véget nem érő lista. Hála a fogyasztói társadalomnak arra sincs esélyünk, hogy végiggondoljuk mit is akarunk igazán. Normálisnak tartjuk, hogy reggeltől estig rohanunk és hajszoljuk a soron következő célt. 8-kor már munkába menet, szinte robot üzemmódban kattogunk a napi teendőkön. És ha hirtelen elfogy a tennivaló, megrettenünk. Most kellene pihenni? De mi van, ha valamit elfelejtettünk? Ha ott lapul valahol egy befizetetlen csekk, vagy nem hívtunk fel valakit. Ilyenkor jön mentsvárként az okostelefon, amelynek a konstans nyomkodása teljessé teszi a hirtelen termett üresjáratot. Kitölti az "űrt". De normális ez? Nyilván nem. Hiszen mennyivel szebb lenne, ha időnként megállnánk. Nem szó szerint, hanem belül. Megállítanánk a zakatoló gépezetet és csak körülnéznénk. Mit látunk? A párunkat, a gyerekeinket, a szüleinket. „Rosszabb” esetben vadidegeneket, akikben ott lapulhat egy leendő kapcsolat, egy új barát, vagy csak egy napi vidám történet lehetősége. Mert ha felnézünk és megállunk, láthatunk csodákat. Olyan naplementéket, amelyek több árnyalatban játszanak, mint a telefon monitorjának színei. Olyan épületeket, amelyek mellett minden nap elhaladunk és mégis… mikor lettek ilyen szépek? Bokrokat, fákat, neszeket, zajokat, amelyeket napközben ki kell zárnunk, hogy csak a következő pillanaton tudjunk rágódni. Pedig nem így kellene működnie. Mert az élet nem a következő pillanatról szól, hanem arról, amiben éppen vagyunk. A MOST hatalmáról (könyv is készült róla). Arról az apró – cseprő valamiről, ami éppen ebben a minutumban zajlik. És ahhoz, hogy évek múlva ez is olyan perc legyen, amelyet örömmel idézünk fel: azzá kell tenni. Méghozzá úgy, hogy 100%ig megéljük.
Így hát hazáig néztem a fákat, a gyereket, a fel és leszálló embereket. Mosolyogtam azon, hogy itt lehetek. A buszon. És felidéztem az utóbbi idők emlékeit, amelyekért hálás vagyok. Egy pillanat alatt azon kaptam magam, hogy igazán boldog vagyok. Most délután 7 óra van és ez az állapot azóta is tart. Pedig csak buszoztam... :)
