„A régiek bölcsen gondolták és rendelték, hogy az emberek valamely tisztes dologban fáradjanak és gyakorlatozzanak, nehogy dúskálódásban, fertelmeskedésben, zabálódásban, részegeskedésben és hasztalan játszódásokban fetrengjenek.”

                                                                                            -   Martin Luther - 

A Javasasszonynál tett látogatásom óta már lassan 3 hét telt el. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Szinte észre sem veszi az ember és lepereg egy teljes hónap. Tegnap még havazott, holnap meg lassan már rügyeznek a fák…, és én még mindig itthon vagyok és próbálom értelmes tevékenységekkel elütni az időt. És persze a legfurább az egészben, hogy legtöbbször szuper jól is megy.…Legtöbbször… Főleg akkor, ha egyáltalán nem gondolkodom.

Újabban edzeni járok. Hetente kétszer. Ami esetemben azért is hírértékű, mert az elmúlt években nem igazán volt rá precedens. Oltári mázlim van, hogy viszonylag jó géneket örököltem, amivel arcátlanul vissza is éltem. Eddig. Most viszont  VÉGRE újra érzem, hogy vannak izmaim. Leginkább persze onnan, hogy folyamatosan fájnak... Az izomláz teljes spektrumához volt szerencsém ugyanis az elmúlt hetekben. A kisebb „ajj, jajj, uh” – érzéstől, a „aztkvaélet…” típusú verziókig. Előfordult olyan reggel (egy fantasztikus, előző esti 2 órás edzés után) hogy nem bírtam kimászni az ágyból, csak ordítva. Ez az állapot 3 napig tartott. Azon a héten egy kisebb padkára is úgy tudtam csak fellépni, hogy előtte fél percekig logisztikáztam, hogy jobbról közelítsem meg, vagy balról. Egy lépcső puszta látványától már simán elsírtam magam. Akárki látott akkoriban közlekedni, biztosra vehette, hogy éppen csípő ficammal műtöttek. Ezzel a darabos mozgással volt szerencsém ellátogatni 2 interjúra is. Szerencsétlenek nem igazán értették, hogy milyen állásra is pályázom Transformersként.  Azt még végkép nem, hogy miért ülök le és állok fel úgy – egy látványra teljesen kényelmesnek tűnő székből – mint aki most múlt el 80 éves. Nem szerettem volna abban a hitben ringatni őket, hogy aranyérrel, vagy egyéb más izgalmakkal küzdök, ezért finoman ellejtettem mindenkinek, hogy „csak egy kis izomláz…” Mondanom sem kell: szinte láttam a megkönnyebbülést az arcukon…

Izomláz és roboteffektus ide, vagy oda, megint csak rá kellett jönnöm, hogy a mozgás egy nagyon jó, és persze nagyon hasznos dolog. Nem csak városi mítosz, TÉNYLEG segít levezetni a feszültséget. Újra feltaláltuk a spanyol viaszt, hát nem fantasztikus?  Az  ember egy 2 órás edzés után szinte újjászületik. A futópadon hátrahagyja a hisztijeit, kiizzadja magából az összes aktuális mérgét, a szaunában lenyugszik, és mire elér a zuhany alá már azt sem tudja, hogy mi volt a gondja órákkal ezelőtt. Szinte lebegve száll kifelé a konditerem ajtaján, olyan, mint akiben elemet cseréltek. Az edzéstől lefáradt embernek még a nap is szebben süt, és a borongós idő sem olyan szürke, mint máskor.

Úgyhogy kijelenthetjük, hogy időm nagy része jelenleg hasznosan és aktívan telik. Azaz egy – két hézag meg, … amikor azon a személyen gondolkodom, AKIN már rég nem kellene…. arról inkább nem is nyilatkozom. (Ha létezne olyan szer, ami képes lenne emlékeket és embereket törölni az agyamból, nagyon sok pénzt fizetnék érte, az tuti) 

De sebaj. Nem Ő az egyetlen pasi a világon. Már nem érdekel. Eddig sem érdekelt és ezek után sem fog. Nem gondolok rá. Egyáltalán nem is jut eszembe. Pff....

UI: Ma megnézzük a moziban a Szürke 50 árnyalatát. Utána garantáltan lekaparom a maradék tapétát is a falról. 

Amikor úgy érzed, hogy az életed sokadjára siklik ki a lábad alól és magad sem tudod, hogy az út, amin jársz, valóban helyes-e: bárkinek hiszel, aki megpróbál terelgetni valamerre. Hallgatsz a barátokra, odafigyelsz a szüleidre, az Öcsédre/Nővéredre, Unokatestvéredre, Nagymamádra, Nagypapádra, szinte minden körülötted levő ember karattyolására. Meghallgatod az idegeneket, ha a buszon, villamoson, metrón melléd tévednek és a saját motyogásuk közben Téged is betalálnak egy-két nagy igazsággal. Mi több, még pénzt is adsz nekik a jó tanácsért cserébe, ha kérnek. Türelmesebb vagy és törődőbb. És közben folyamatosan azon gondolkozol, hogy a város lassult le egy kicsit, vagy Te magad.

Jeleket keresel mindenhol. Valami kis reménysugarat, ami megmutatja az utat, hogy merre haladj tovább. Egy pislákoló fénynyalábot, ami jelzi, hogy "erre, erre van, Kedvesem, itt van a jövőd, erre gyere" Mert nem akarsz újra vakvágányra menni. Nem akarsz megint belefutni egy hülye munkába, egy rossz kapcsolatba, egy szipojozó barátságba, és pocsék döntések sorozatába. Olyat szeretnél, amiben önmagad lehetsz, amiben ragyogsz, amiben Te magad vagy a két lábon járó energiabomba. Valami olyasmit, ami feltölt. Ami igazán Te vagy!

Ennek reményében, mivel az utcatáblákból hosszas megfigyelés után sem sikerült kiolvasnom a jövendőmet, tegnap meglátogattam egy javasasszonyt. Fogalmam sincs, hogy mi a jó kifejezés a foglalkozására, lehet, hogy nem pont a javasasszony. Karmalátó... talán, de sajnos nem adott névjegykártyát, így ennél részletesebb információval nem szolgálhatok. Két évvel ezelőtt hallottam róla először. Az egyik barátnőm járt nála és heteken át áradozott arról, hogy milyen szuper. Akkoriban még jóval szkeptikusabban voltam, így különösebben nem is izgatott fel a dolog. Azóta eltelt időben már 4-5 közös barátnőnk is tiszteletét tette nála és ezekből a szimpla ott töltött 1 órákból érdekesebbnél érdekesebb sztorik kerekedtek ki. Volt, akire a látogatást követően, (9 magányos év után!I végre rátalált a nagy szerelem; volt aki egy 4 éves se veled-se nélküled kapcsolatot zárt le, és olyan is akadt, aki egyszerűen csak nagyon jól lett. Egy biztos: a javasasszonynál tett vizit után mindenkinek kibontakozott a saját története és nekem mindegyiket volt szerencsém végighallgatni. A legfrissebbet egészen konkrétan múlt szerdán mesélte el egy barátnőm. Így ezt már intő jelnek vettem és másnap délben már le is egyeztettem a hölggyel egy találkát.

Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd rám..., de most, hogy ott jártam sem igazán tudnám elmondani, hogy mi történt pontosan.... Egy órát üldögéltem nála, és bár fizikailag mindvégig ketten voltunk a szobában, de úgy éreztem magam, mintha minimum 10 ember venne körbe. A lány végig beszélt. Javarészt nem hozzám, de hogy kihez, azt azóta sem tudom... Angyalokhoz, állítása szerint... Annak, aki életében nem volt még ilyen szituációban, bizonyára kisebb sokkot okozna az ottlét. Sőt, bizonyára akadnak olyanok is, akik kóklernek tartanák a nőt, az egész mizériát pedig felesleges pénzköltésnek, időpocsékolásnak. Szerencsére vagy sajnos, én nem vagyok ennyire földhözragadt. Nekem elég volt 3 - 4 olyan dolgot kimondania, (amit biztosan nem tudhatott senkitől, nem olvashatott a facebook profilomon, a neten, vagy kérdezhetett meg az előtte ott járt barátoktól), hogy higgyek neki. Így hát csak figyeltem és figyeltem, és egy idő után azon kaptam magam, hogy elfelejtetek levegőt venni. Az egy óra elteltével úgy éreztem magam, mint aki végig egy kályha mellett ült. Forró volt minden porcikám és szinte izzottam. Majd ezt követően úgy távoztam tőle, mint akit leitattk. Csak vigyorogni bírtam és szinte repkedve baktattam a hazafelé tartó úton. (És ha bárki kétkedne, akkor jelzem, hogy nem ittam, nem ettem semmit, és gyanús füstölők sem égtek a szobában, amíg ott voltam) 

Közvetlenül az ott tett látogatás után, ebben a felajzott hangulatban "kellett"  beugranom a volt cégemhez. (Hogy megszerezzem a hiányzó vackokat és az imádnivaló munkaügyes néni hasfájásait orvosolni tudjam) De még ez sem zavart. Csattogtam az esőben vigyorogva, mint aki beszívott. Totál elázva értem az épülethez, úgyhogy beugrottam a mosdóba rendbe szedni magam. Szerencsére annyira jókedvem volt, hogy még az sem zavart, hogy nézek ki. Beszálltam a liftbe és szinte repkedve érkeztem az ajtóhoz. Ahogy belibbentem a bejáraton, az első, akit megpillantottam természetesen Ő volt... Ücsörgött a helyén és szokás szerint megint nagyon bele volt mélyülve valamibe. A másodperc tört része alatt zajlott minden, de mégis pont elég volt arra, hogy újra szemügyre vegyem... Hihetetlen, hogy hogyan tud így hatni rám valaki. Megláttam és azt éreztem, hogy most leülök ide és addig nem megyek sehova, amíg nem jön Ő is velem. Bár megfogadtam, hogy nem leszek kedves hozzá, sőt, leginkább kimért leszek - de nem ment. Alighogy észrevett, máris fülig ért a szája, én meg persze reakció gyanánt azonnal elolvadtam. (A jósnő a lelkemre kötötte, hogy legyek vele cuki)  "Gyere, gyere, csüccsenj le" - invitált a szobája felé és közben zavart mosollyal a mellette levő székre mutogatott "Édes vagy, de nem maradok sokáig" - válaszoltam ... magam is meglepődtem, hogy milyen kedvesen. Tévedtem. Ezek után kezdetét vette a világ leglassúbb ügyintézése. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem ott, de 10 percnél többet, az tuti. Elvette tőlem a papírokat és közben folyamatosan fel - fel nézett, én meg csak vigyorogni tudtam. Bizonyára nem nagyon tudta hova tenni a helyzetet, mert ilyen (beszívott jósnő utáni) állapotban még aligha látott. Csak néztem, ahogy a papírjaimmal szöszmöszöl, mint valami lassított felvétel és közben azon járt az agyam, amit a javasasszony mondott. Ettől persze még jobb kedvem lett. Neki meg valószínűleg tőlem. Amíg a  papírjaimmal szórakozott  (ami normál esetben 2 másodpercet vett volna igénybe) a világ összes kérdését rám zúdította. Hol voltam, hova megyek, mi újság mostanság, mi van a munkával, stb. De én alig hallottam. Csak néztem Őt...  ahogy engem néz és közben édesen mosolyog. Végigsiklott a tekintetem a nyakán, a tökéletesre vasalt ingén és közben azon agyaltam, hogy milyen szívesen szedném le róla megint. Biztos az arcomra volt írva, hogy mit gondolok, mert egy pillanatra zavarba jött. "Ne haragudj a kellemetlenségekért, hogy ennyit bénázunk ezekkel" - nézett rám hosszan, miközben az ez idő alatt elkészült paksamétát pakolgatta. "Ugyan, de legalább megvan végre, és nem kell többet fárasztanom Titeket" - mosolyogtam. "Ne viccelj.... Mindig örülünk, ha jössz...Szívesen látott vendég vagy" - nézett rám ismét ugyanazzal a zavart mosollyal és közben a kezem felé nyújtotta az iratokat. Nem tudom, hogy esett - e valaha ilyen nehezemre, hogy hálám jeléül és egyben búcsúzóul nem csókolhatom, vagy ölelgethetem meg. Már épp kezdtem hátrálni az ajtó felé, amikor egy volt kolléganőm hirtelen megszólított. Így hát gyorsan elmakogtam neki egy "Nagyon köszönöm-öt és egy Akkorénmegyeket-et", miközben a lány már mondta is nekem a magáét. A szemem sarkából még láttam, hogy néz és fél füllel még a hangját is hallottam, de azt éreztem, hogy jobb, ha nem fordulok meg és minél gyorsabban megyek.

Ahogy kiértem az udvarra, az eső még mindig szakadt, de ezúttal még az sem érdekelt. Micsoda változások pár hét alatt... Amikor utoljára itt jártam, sírva jöttem ki. Most pedig... Egy percig sem éreztem magam csalódottnak, hogy vagy szomorúnak. Ellenkezőleg. Energikusabbnak, mint valaha. Mint aki lerakott egy nagy követ a válláról. Hirtelen olyan távolinak tűnt az egész céges mizéria, mintha soha nem is lett volna. Mintha soha nem jártam volna ide tárgyalni, mintha soha nem lett volna ez az épület, benne az összes emberrel az életem. Ez egyszer nem aggódtam amiatt sem, hogy látom e Őt még valaha az életben. Ha valamiért, hát ezért megérte a mai javasasszonynál tett szeánsz. Hogy ezúttal - és egyben utoljára - így távozhassak.

Ma délelőtt tiszteletemet tettem a munkaügyi hivatalnál. Mondhatnám, hogy egy sétagalopp volt, hogy imádtam minden másodpercét, de tutira nem lennék túl hiteles. Megalázó volt és kellemetlen. Mi több, ha súlyozhatnám a leggázabb szakhatóságokat tetszési index szerint, akkor ez garantáltan benne lenne az első háromban. 

Mondanom sem kell, hogy egyébként se ébredtem partihangulatban, de a gondolattól, hogy oda kell mennem... egészen levert a víz. Így hát leszegett állal, laposkúszásban oldalogtam be az ojjektumba, elkerülve a fürkésző tekinteteket. Mert ha valami csodás még a vidéki életben, az a pletykaéhes közönség. "Mit láttál, hol voltál, mit csináltál?" Elég egy óvatlan mozdulat, vagy kijelentés, ha rosszkor vagy rossz helyen és máris rólad csacsog mindenki. És ha valakin fogást találnak, jajj neki, és a családjának is. Szóval a célért, hogy megkíméljem a szüleimet egy esetleges kérdés áradattól (Hogyhogy a munkaügyi hivatalban volt a Lányod? Nem dolgozik?? Kirúgták?? Jézusom...) és hogy dolgom végezte közben minél kevesebb ember szúrjon ki, minimális szemkontaktussal, már már színlelet közönnyel slisszoltam be a munkaügyre. Az információnál ülő hölgyre ügyet sem vetettem, villámgyorsan húztam egy sorszámot és elindultam a várakozó zóna felé. Közben pedig reméltem, hogy sikerült olyan látszatot keltenem, mintha mindennap itt enne a fene.

Ahogy beértem, a maradék életkedvem is elszállt. Először csak a fura szagra lettem figyelmes, majd percekkel később az ott várakozó emberekre. Fel voltam készülve mindenre, de ahogy megláttam a "sorstársakat", azt éreztem, hogy na, ez itt a vég. Nem igazán volt eddig gondom az etnikummal, de ebben a szituációban egy fokkal jobban esett volna, ha jól szituált urak-hölgyek társaságában várom ki a sorom. (Én naív) Konklúzió: jelenleg csak 2 kasztnak nem jut munka Magyarországon. A romáknak és nekem. Fasza. Szép kilátások.

Alighogy leültem, újra felsínylett bennem a kérdés, hogy mégis mi a frászkarikát keresek én itt. Néhány hete ilyenkor még az irodámban ültem és boldogan dolgozgattam. Most meg itt dekkolok egy sajtszagú helyen arra várva, hogy beszólítsanak a papírjaimmal, mint valami szerencsétlent. Ezek a kérdések - mint valami kezdő szülési fájás - körülbelül tíz percenként öntötték el a fejem. Úgy 40 percig az agyam ép része győzte is őket válasszal, de egy óra után eltört a mécses. Ekkor már 5-en ültünk kint a várakozóban, ebből 3-an voltunk, amikor megérkeztem. Két roma úr utánam jött. Így ilyen hosszú várakozási időt csak akkor saccoltam volna, ha közben valami razzia is kitör. Másfél óra után már rohadtul untam, hogy még mindig semmi nem történik, úgyhogy felpattantam és odavágtattam a recepciós hölgyhöz. Ő zavartan elmakogta, hogy mivel új bejelentkező vagyok, várnom kell... Az ábrázatom mindent elárult. Azt is, hogy mit gondolok és hova küldenék el mindenkit. 

Már épp kezdtem kifogyni a béketűrésből, amikor végre felbukkant a sorszámom a kijelzőn. Villámgyorsasággal becsörtettem a hölgyhöz, és ugyanilyen tempóban átadtam a papírokat. Pár percig bámulta őket, majd monoton hangon megszólalt: "Ezeken nincs bélyegző. Így nem tudom elfogadni" - tolta vissza elém közönyösen. "De hát ez már nem szükséges. Aláírás elegendő..."  - próbáltam közbeszólni, de a hölgy tudálékosan leintett, hogy nincs igazam és maradjunk is ennyiben. "Oké, baszki. Akkor legyen így. Szívesen utazok 3 órát és megyek vissza Budapestre a volt cégemhez, hogy találkozzam azzal a pasival, akibe beleestem és aki mostanság rám se hederít, hogy - BÁR baromira nem szükséges - de mégis lepecsételje Neked ezeket a szarokat, hogy aztán megint utazzak 3 órát és visszahozhassam Neked, Tündérem, ide, a halál fa...ra." - "Persze, Hölgyem, megoldom" - nyögtem ki egy erőltetett bájvigyorral a képemen, majd azzal a lendülettel felkaptam a cuccaimat és már vágtattam is ki a kocsihoz. Olyan szélsebesen akartam a hátam mögött hagyni az épületet és a szagokat, ahogy csak lehetett. 

Amint beszálltam az autóba egyből írtam Mr. ExKolléga úrnak egy hivatalos emailt, melyben jeleztem, hogy pénteken jövök és hogy nem vagyok happy a bélyegző hiánya okozta plusz körökért. Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy mennyire szar, hogy megint látnom kell Őt... de még ennél is rosszabb lesz majd kiheverni és elfelejteni az újabb irodájában töltött perceket.

Viszonylag gyorsan jött a válasz. A nevét látva ismét rájöttem, hogy bármennyire szeretnék túl lenni ezen, sajnos még mindig nem sikerült...Nagyon sóhajtottam és töröltem az e-mailt. 

Ezek után természetesen fújtatva érkeztem haza. Tele volt a hócipőm mindennel. Úgy éreztem, hogy újra felszakadt a seb, amely már épp gyógyulni kezdett. Ordítani tudtam volna, hogy ennek már sose lesz vége? Már megint ott tartottam, ahol január elején, hogy be kellene perelnem a cége a francba, amiért ezt tették velem. Ki kellene állnom magamért, ha már ilyen szemét módon elbántak velem. Lépnem kellene, de ... akkor ezer százalék, hogy elveszteném Őt. Sose akarna egy nővel kezdeni, aki beperelte a munkahelyet, ahol vezető beosztásban dolgozik... Ennél a gondolatmenetnél hirtelen egy virtuális pofon csattant az arcomon. "Normális vagy? Ezzel a sráccal soha nem lesz köztetek semmi. Nem is keres. Te meg magadat áltatod? Miért foglalkozol még vele? Térj már észhez!" - ordítottam gondolatban saját magammal.  

A rögtönzött skizofrénia után levágódtam a kanapéra, kikapcsoltam a telefonom és megpróbáltam lehiggadni. Egyetlen vágyom volt, elfelejteni az egész napot és ezt a munkaügy - mizériát. Újratölteni a bennem lévő tartalékokat. Hiszen, ha valamikor, akkor most abszolút nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek.  

Mert bármi is történt ma, bárhogy is érzem most magam: Nem olyan fából faragtak, akivel ki tud cseszni egy szemét multi, egy munkaügyi hivatal, vagy benézett románc. De nem bizony. 

Adott a meglévő csomag: Vidéki lány vagy, romantikus ideákkal megspékelve. Magad vagy a naivitás. Anyád és Apád 30 éve együtt, így hát Te magad is a tökéletes házasságról álmodsz. Kacagó, futkározó gyerekekről… Kandallóban ropogó tűzről, melyet természetesen páholy 1-es helyről bámulnál  Mr Nagy Ő-vel (kizárólag ruha nélkül, medvebőrön fetrengve) De mi van akkor, ha  Mr. Nagy Ő épp baromira nincs láthatáron? Te meg már elmúltál 30.

Társkeresés a neten

Wooow. Simply the best – mondaná erre Tina Turner. Pofon egyszerű feladatnak tűnik.  A 21. században valószínűleg abszolúte kézenfekvőnek is, mivel mindannyian kóros időhiányban szenvedünk. Ismerkedésre már aligha futja az értékes percekből.  Napi 10 óra munka után pedig már a kedvfaktor is meginog. De hát mikor és hogyan is tudnánk társra lelni? A belvárosban közlekedve lassan már egy hajléktalant is hamarabb kiszúr az ember lánya, mint egy alfa hímet. (Valószínűleg azért, mert az alfa hímek nem igen járnak gyalogosan. Lábjegyzet 1: I love BKK )  Így hát kieséses alapon HOL máshol esnél ennek a szívet melengető és létfontosságú projektnek, mint a párkeresés  - TE, kétségbeesett szingli - mint a neten.

Lássuk, miből élünk. Internet= van, Lelkesedés = zéró. Inkább olyan, mintha a mirelit pultból válogatnál a friss piac helyett. De mivel túl vagy a tripla x-en és lassan már ketyegni kezd azaz ominózus biológiai óra is…és véletlenül sem akarod megvárni, amíg a szomszéd is  annak kolompolására ébred, nincs más hátra: tervet készítesz.

A verzió: Kinézted a kollégát az irodában? Csaja van. Hát igen, ez egy végtelenül … melyik szót is használjam? Szar helyzet. Attól, hogy az utolsó céges bulin a Te szádban volt a nyelve és a hátsódon a keze, és 8 órán keresztül áradozott Rólad - Ő még hűségesnek gondolja magát – Te meg nyilván egy idióta baleknak, mert azóta is a céges fotóját bámulod, amit legszívesebben kinyomtatnál, hogy bekereteztesd.  Nézegeted a számodra tökéletes vonásokat és azon agyalsz, vajon milyen szépek lennének a gyerekeitek, amikor hirtelen lendülettel képen vágod saját magadat és visszatérsz a földre. FOGLALT. És mellesleg az utolsó közös irodai teakonyhás csevejeteken túl aligha mutat épkézláb érdeklődést irányodba, szóval …wake up Kislány, back to reality.  (Utóirat magadnak: Bridget Jones DVD kuka, az ilyen sztorik sosem végződnek jól)

Jöjjön hát a B terv. Társkeresés  a neten. Másnak is bejött. Előveszed a telefonod és a már több hete letöltött happn alkalmazással kezdesz. Fél nap mire behozza, Te már háromszor kilépnél, mert sose voltál egy igazán türelmes típus (valószínűleg ez is egy nagy hiba pont a bűnlajstromon), de vársz. Vársz és vársz, mire végre feltűnik az összes szépreményű fiatalember, akivel az elmúlt pár napban összeakadt az utad. Jobbnál jobbak. Köztük van maga Jesus is. Vetsz egy gyors keresztet és bezárod. Happn megbukott.

Jöjjön a Tinder. Megnyitod, kidobja az első három jelöltet. Tisztában vagy vele, hiszen magyar embernek születtél, hogy három az az ominózus igazság. Pechedre az első háromban jóindulattal sem jelenik meg Mr. Leendő, így hát mit tehetnél: nem adod fel, mész tovább.  Nem csüggedsz, hiszen még csak hármat láttál. Jöjjön a többi! Egymás után pörögnek a fotók és te csak merengsz a telefonod képernyőjére. A 35. dislike után kezded úgy érezni, hogy tutira egy rohadt Üvegpalotában nőttél föl és egy komplett álomvilágban élsz, a fejedben élő férfiideálokkal együtt. Átkot szórsz mindenkire, aki ehhez hozzásegített. A Grimm testvéreket egyenként akasztanád fel, amiért azt a sok csöpögős, romantikus lányregényt megírták. Édesanyádat külön csókoltatod, hogy mindet meg is vette Neked. Hamupipőke magnószalagon? Mint egy komplett agymosás. Nagyjából pont. Hiszen lefekvéshez hallgattad, mint a láncdohányosok a leszoktató mantrákat. Lábjegyzet 2: Megfogadod, hogyha valaha mégis lesz gyereked, a 22. század c. kultúrműsoron fog szocializálódni. Bár túl vagy egy kisebb sokkon, de nem adod fel, mész tovább. A képeket nézegetve, túl az 50. jelöltön elátkozod a Grimm mesék rajzolóit is. Azokat, akik úgy ábrázolták a fehér lovas herceget, hogy papír ide, vászon oda – simán kiöntetnéd őket marcipánból és teleraknád velük a hűtőt. Dús haj, csillogó szemek, pirospozsgás ajak… Puff neki, ha nem is dob ilyet ez a nyomoronc rendszer, nem adod fel. Mész tovább.

70. dislike után már félreteszed a telefont és újraértékeled önmagad. Megállapítod, hogy egy felszínes hülye liba vagy, akinek csak a külső számít. Átgondolod az egész életed és ostorozod magad, hogy tutira azért vagy egyedül, mert utálod a farmer halásznadrágot és frászt kapsz a csillogó ezüst karlánctól is. Felsóhajtasz, és megint bevillan az ominózus kolléga arca, aki sajnos nem csak az öltönyt tudja úgy viselni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hanem a pénteki szerelése is 5 pontos. Elmorzsolsz egy könnycseppet és veszel két mély levegőt. Isteni szerencse, hogy épp a fürdőkádban fekszel, mert így végszükség esetén bele is tudod fojtani magad. De nem. Profi vagy és elszánt. Lehiggadsz és újrakezded.

Néhány tanács magadnak, hogy létre jöjjön egy nyomoronc like:

1-es számú szabály: Nem nyomsz x-et csak azért, mert a volánnál ülve készült a kép és leendő férjjelölted úgy sandít a lencse felé, mint egy bandzsa háziállat. Hiszen pont az előbb fogadtad meg, hogy nem vagy felszínes liba.

2.-es számú szabály: A tengerparton kocka hassal  habokban fekvő piros fürdőgatyás srácoknak is van szívük. Igaz, még maguk sem tudják, hogy tulajdonképpen egy másik srácért dobog, de hát ki vagy Te, hogy megítéld.

3-as: 30 fölött a dús férfihaj már egy ajándék, kezeld úgy Te is!

4-es: Ha hangosan röhögsz más ember képén, nagyon rossz ember vagy. Neked hogy esne, ha rajtad röhögnének? Pókerarc!

5-ös: Azért mert 50 pasiból egy sem kapott még likeot, még nem borulsz ki. Nincs minden remény veszve.

6-os számú szabály: Nem anyázol hangosan. Ez csak egy rohadt Tinder.

7-es számú szabály:  A jó pasik nem regisztrálnak a Tinderre. Nem ebből kell férjet találnod. Holnap is lesz nap. Nem sírsz.

8: Nem fordulsz magadba, csak mert az sem ír, akivel végre belájkoltátok egymást. Tutira nem volt online. (Ja, hogy 10 perce az volt? Sebaj, ez még nem jelent semmit)

9: Elfáradtál, eleged van és jogod van bezárni ezt a szart. Sőt, le is törlöd a francba, mert egy életre eleged lett belőle. De közben még igenis van ahhoz erőd, hogy megvigasztald a barátnődet, akit épp néhány napja ültetett fel egy tinderes szélhámos.

10: Nincs több érved. Elgondolkozol a vízbefojtás lehetőségén és hangosan elküldöd a picsába az ominózus  kollégát, akinek a képe úgy leng a fejed fölött, mint egy névre szóló felhő.

Pokolba az irodai románcokkal és a netes társkereséssel. Szinglinek lenni jó. A szex szar.

Najó. Francba is. Még egyszer megnézed a happnt. 

Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk."

-         Csoóri Sándor  -

Néhány napja meghívtak egy buliba. Kultúrközeg, celebek tömkelege. Igazi divatesemény. Nem is lényeges, hogy hol volt és ki rendezte, sokkal inkább a történés, ami szemet szúrt. Az emberek, ahelyett, hogy az este folyamán egymással csacsorásztak volna, a mobiljaikkal életek társadalmi életet. Akárki mellett haladtam el, valamelyik applikáció tutira ott villogott a kijelzőjén. Viber, whatsapp, facebook, az emberek szinte elvesztek az okosságok világában.

Ledöbbentem. Őszintén szólva  ez a mondat az én számból elég érdekesen hangzik. Mintha egy exdrogos prédikálna arról, hogy milyen ártalmas a marihuána. Alig néhány hónapja még én sem éltem telefon nélkül. 0-24-ben ott volt a kezemben, arra várva, hogy felvillanjon rajta a legszebb férfinév a világon. Még aludni is úgy aludtam, hogy ott éktelenkedett az ágyam mellett. (Aztán persze csodálkoztam, hogy időnként lefagy. Naná,... ha egyszer sosem kapcsoltam ki) A barátaim már kis híján beírattak telefonrehabra, mert annyira bosszantotta őket, hogy egy percre sem tudom letenni. Szóval esetemben végképp nem lett volna indokolt, hogy fennakadjak az ilyesmin. De mégis olyan fura volt kívülről látni ezt. Mint egy megvilágosodás. Egyszerre elcsendesült minden. Nem tudtam nem kémlelni a körülettem lévő arcokat. Mintha az est kötelező tartozéka lett volna a kezükben az a fránya okos telefon. És nem egy két perces becsekollós-tages művelet erejéig kapták elő őket, hanem sztenderden ott volt a kezükben egész este. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az online őrület kizárólag a 21. századnak tudható be, vagy annak, hogy az embereknek látszólag könnyebb írásban kommunikálni, mint szóban. (Lásd: blog J) De vajon tényleg könnyebb?

Mi, 30as szingli lányok bizonyára sokszor elgondolkodunk, hogy mi az oka annak, hogy manapság ilyen körülményes a kapcsolatteremtés. Ha megismerkedsz egy sráccal, egyszerűbb neki, ha rád ír, vagy bejelöl, ahelyett, hogy teszem azt: felhívna. 

Köztudott, hogy az írásos kommunikáció mindig is összeszedettebb kifejezési forma volt. Az embereknek egy-egy „tollvonás” előtt éppen elég idejük jutott arra, hogy átgondolják a gondolataikat, mielőtt papírra vetik.  Mindamellett, amíg írás közben ritkán látja az üzenetet fogadó fél az az arcunkat, addig egy személyes találkozás során minden ránk van írva. (kivéve ha rutinos pókerjátékosok vagyunk) Régebben elvonult a világ elől az, akinek éppen hisztisebb napja volt. Manapság az ember lánya nyugodtan odabiggyeszthetsz egy smileyt akkor is, amikor éppen bőgni volna kedve. Vagy simán ráfoghatja arra, hogy mégsem úgy értette. Egy kétperces elmebaj folyományaként leírt monológot is simán át lehet magyarázni. Kvázi: bármit kiküldhetünk a nagyvilágba, majd moshatjuk a kezeinket. Nincs tét, mert mindig ott a hátraarc esélye. Míg szóban valószínűleg a jelenetek többsége a másodperc törtrésze alatt játszódna le, addig írásban a végtelenségig húzhatjuk. A telefon éppen ezért olyan szerepet tölt be a mai emberek életében, mint egy biztonsági játék. Mintha a bungee jumpingnál mellettünk állna valaki, aki az ugrás pillanatában visszatartana minket. Az érzésnek, hogy mindjárt a szakadék felé lépünk még van ideje előtörni, de a végkifejlet, az ugrás és a sikítás elmarad. Ott maradunk a hídon és nem történik semmi. Igaz, így garantált, hogy bajunk sem eshet, de teljesen értelmét veszti az egész. Na, valami ilyesmi a chat is. Nincs ott velünk szemben a másik, csak elképzeljük az interakciót. Felszívjuk magunkat és színt vallunk, de ahelyett, hogy mindezt face to face tennénk, hogy valóban legyen tétje, inkább leírjuk. Egyedül éljük meg az érzéseket, kezünkben a mindent tudó készülékkel. Adott szituációban egyszerűbb, de biztos, hogy jobb is? (Annak, aki még sosem próbálta ki a bungee jumpingot, bizonyára tökéletes. De aki már egyszer ugrott, pontosan tudja, hogy pont a legjobb rész marad így ki: az ugrás és a sikítás.)

Szóval csak álltam a tömegben, merengtem az embereken és közben próbáltam megfejteni, hogy vajon mennyiben normális ez a jelenség, amit látok. Elképzeltem, hogy ha ez így megy tovább és egyszer lesz egy gyerekem, valószínűleg okostelefonnal a kezében születik majd. Pláne ha az Anyjára üt …   Hosszas töprengésemből a barátnőm zökkentett ki.

„Szerinted mennyi lehet már az idő? Lassan indulnék”

„Fogalmam sincs.” néztem rá bambán, és félkézzel máris a táskámban matattam:  „Várj... Megnézem a telefonomon” ...

"Azt hiszem, ha az ember őszintén megvallja, hogy mit akar az élettől, akkor azt az élet többnyire meg is adja"                                                                                                                                                                 - Így jártam Anyátokkal c. film - 

Gyerekkorom óta imádom a filmeket. Mindig is nagy hatással voltak rám. Ha valaki most arra kérne, hogy soroljam fel a kedvenceimet, bizonyára nehéz helyzetben lennék. Az elmúlt húsz évben rengeteg alkotást láttam és bár még mindig hiányoznak nagy klasszikusok a palettáról (A Keresztapa trilógiát például sokadszori nekifutásra sem sikerült végignéznem) reményeim szerint szép lassan utolérem magam.

A mai napig képes vagyok több ezer forintot elkölteni egy mozira, ha éppen olyan trailerrel találkozom, ami magával ragad. Természetesen a romantikus filmek a kedvenceim, de egy jó thrillerért is szívesen leheveredem a kanapé elé (na persze, nem egyedül)  

Még az sem zavart soha, hogy a mozi világát egy tökéletes agymosásnak tartom. Ebben természetesen Apukám is közrejátszik. Ő ugyanis sikeresen belénk táplálta anno, gyerekként, hogy minden, ami a „dobozból” jön, hazugság. A mai napig nagyon mérges tud lenni, ha a családi beszélgetéseket filmnézésre cseréljük. Régen lázadtam az ilyesmiért, de mostanában egyre többször adok neki igazat.  

Mindenesetre egy másfél órás film agyra gyakorolt hatása biztosan megérne egy pszichológiai kutatást. Mondd meg a kedvenc filmed, és elárulom, hogy ki vagy.  Játszott már ilyet valaki? Valószínűleg több minden derülhet ki így az első randin, mint azzal, ha az illető eléd tol egy kompletten megszerkesztett önéletrajzot. 

Az én egyik nagy kedvencem: A szerelem sokadik látásra c. 2006-os amerikai, hát... nevezzük nevén: tinivígjáték. Mondanom sem kell: olyan sokszor láttam, hogy bármelyik szereplőt meg tudnám személyesíteni  - szövegkönyv és súgógép nélkül is.  Ashton Kutcher mandulavágású szemeitől bizonyára még mindig kevesebb lány esik izgalomba, mint Brad Pitt sűrű szöszke (bár így - túl az 50-en, inkább őszes) fürtjei láttán, de ez sosem szegte kedvemet attól, hogy újra és újra megnézzem. Nem csak Ashton, Amanda Peet  is imádnivalót alakít a vásznon ebben a komédiában. Az egész film úgy tündéri, ahogy van! Aki még sosem látta, annak mindenképpen csak ajánlani tudom. Egy könnyed vasárnap délutáni, vagy esti 102 perces kikapcsolódást ígér (és garantál is).

Legalább 8 éve megvan már a DVD, de azt azóta sem tudom eldönteni, hogy a sors jópofa fintora vagy puszta véletlen, hogy az életemre is sikerült áttelepíteni a vásznon lévő eseményeket. Egy ideig sokat gondolkodtam rajta, hogy ez vajon egy banális egybeesés, vagy tényleg én vonzottam be ezeket a történéseket? Netalántán annyiszor vizualizáltam egy-egy mozidélután folyamán a jeleneteket és kívántam fennhangon, hogy „Bárcsak nekem is jutna egy ilyen igazi se veled, se nélküled viszony” hogy a sors megszánt és megdobott eggyel? Neagyisten éppen azért talált meg pont ez a film, mert felsőbb énem már jó előre tudta, hogy látnom kell? Hogy pislákoló gyertyaként tudjon funkcionálni egy lekapcsolt villanyokkal teli helyiségben? (igen, ez a csodás metafóra akart lenni a szerelmi életem) Ez sajnos egyelőre még nem derült ki, mint ahogy az sem, hogy az én történetemnek milyen véget szán a sors. Happy end lesz? Vagy egy 100-as zsebkendőt telefújó dráma? Így, a 30xen túl már kevésbé vagyok naív romantikus lélek, de még mindig bizakodom, hogy az előbbi. 

Mindig is jobban csíptem a vígjátékokat.