Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk."

-         Csoóri Sándor  -

Néhány napja meghívtak egy buliba. Kultúrközeg, celebek tömkelege. Igazi divatesemény. Nem is lényeges, hogy hol volt és ki rendezte, sokkal inkább a történés, ami szemet szúrt. Az emberek, ahelyett, hogy az este folyamán egymással csacsorásztak volna, a mobiljaikkal életek társadalmi életet. Akárki mellett haladtam el, valamelyik applikáció tutira ott villogott a kijelzőjén. Viber, whatsapp, facebook, az emberek szinte elvesztek az okosságok világában.

Ledöbbentem. Őszintén szólva  ez a mondat az én számból elég érdekesen hangzik. Mintha egy exdrogos prédikálna arról, hogy milyen ártalmas a marihuána. Alig néhány hónapja még én sem éltem telefon nélkül. 0-24-ben ott volt a kezemben, arra várva, hogy felvillanjon rajta a legszebb férfinév a világon. Még aludni is úgy aludtam, hogy ott éktelenkedett az ágyam mellett. (Aztán persze csodálkoztam, hogy időnként lefagy. Naná,... ha egyszer sosem kapcsoltam ki) A barátaim már kis híján beírattak telefonrehabra, mert annyira bosszantotta őket, hogy egy percre sem tudom letenni. Szóval esetemben végképp nem lett volna indokolt, hogy fennakadjak az ilyesmin. De mégis olyan fura volt kívülről látni ezt. Mint egy megvilágosodás. Egyszerre elcsendesült minden. Nem tudtam nem kémlelni a körülettem lévő arcokat. Mintha az est kötelező tartozéka lett volna a kezükben az a fránya okos telefon. És nem egy két perces becsekollós-tages művelet erejéig kapták elő őket, hanem sztenderden ott volt a kezükben egész este. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az online őrület kizárólag a 21. századnak tudható be, vagy annak, hogy az embereknek látszólag könnyebb írásban kommunikálni, mint szóban. (Lásd: blog J) De vajon tényleg könnyebb?

Mi, 30as szingli lányok bizonyára sokszor elgondolkodunk, hogy mi az oka annak, hogy manapság ilyen körülményes a kapcsolatteremtés. Ha megismerkedsz egy sráccal, egyszerűbb neki, ha rád ír, vagy bejelöl, ahelyett, hogy teszem azt: felhívna. 

Köztudott, hogy az írásos kommunikáció mindig is összeszedettebb kifejezési forma volt. Az embereknek egy-egy „tollvonás” előtt éppen elég idejük jutott arra, hogy átgondolják a gondolataikat, mielőtt papírra vetik.  Mindamellett, amíg írás közben ritkán látja az üzenetet fogadó fél az az arcunkat, addig egy személyes találkozás során minden ránk van írva. (kivéve ha rutinos pókerjátékosok vagyunk) Régebben elvonult a világ elől az, akinek éppen hisztisebb napja volt. Manapság az ember lánya nyugodtan odabiggyeszthetsz egy smileyt akkor is, amikor éppen bőgni volna kedve. Vagy simán ráfoghatja arra, hogy mégsem úgy értette. Egy kétperces elmebaj folyományaként leírt monológot is simán át lehet magyarázni. Kvázi: bármit kiküldhetünk a nagyvilágba, majd moshatjuk a kezeinket. Nincs tét, mert mindig ott a hátraarc esélye. Míg szóban valószínűleg a jelenetek többsége a másodperc törtrésze alatt játszódna le, addig írásban a végtelenségig húzhatjuk. A telefon éppen ezért olyan szerepet tölt be a mai emberek életében, mint egy biztonsági játék. Mintha a bungee jumpingnál mellettünk állna valaki, aki az ugrás pillanatában visszatartana minket. Az érzésnek, hogy mindjárt a szakadék felé lépünk még van ideje előtörni, de a végkifejlet, az ugrás és a sikítás elmarad. Ott maradunk a hídon és nem történik semmi. Igaz, így garantált, hogy bajunk sem eshet, de teljesen értelmét veszti az egész. Na, valami ilyesmi a chat is. Nincs ott velünk szemben a másik, csak elképzeljük az interakciót. Felszívjuk magunkat és színt vallunk, de ahelyett, hogy mindezt face to face tennénk, hogy valóban legyen tétje, inkább leírjuk. Egyedül éljük meg az érzéseket, kezünkben a mindent tudó készülékkel. Adott szituációban egyszerűbb, de biztos, hogy jobb is? (Annak, aki még sosem próbálta ki a bungee jumpingot, bizonyára tökéletes. De aki már egyszer ugrott, pontosan tudja, hogy pont a legjobb rész marad így ki: az ugrás és a sikítás.)

Szóval csak álltam a tömegben, merengtem az embereken és közben próbáltam megfejteni, hogy vajon mennyiben normális ez a jelenség, amit látok. Elképzeltem, hogy ha ez így megy tovább és egyszer lesz egy gyerekem, valószínűleg okostelefonnal a kezében születik majd. Pláne ha az Anyjára üt …   Hosszas töprengésemből a barátnőm zökkentett ki.

„Szerinted mennyi lehet már az idő? Lassan indulnék”

„Fogalmam sincs.” néztem rá bambán, és félkézzel máris a táskámban matattam:  „Várj... Megnézem a telefonomon” ...