"Minden kapu nyitva áll előtted, csak be kell sétálnod rajtuk - persze arról is tudnod kell, hogy az útrögös, akadályokkal, kátyúkkal teli, szűk ösvény. Olyan, amin ha nem figyelsz, pillanatok alatt a sötétségben találod magad. Hogy onnan képes leszel-e kimászni, csak rajtad múlik - és azon, hogy mennyire figyelsz."

Oravecz Nóra

Melyik a mi utunk? Merre visz? Az a jó, ha kanyargós? Ha egyenes? Ha akadályokkal teli, vagy ha meg se kottyan haladni rajta? Az a jó, ha hajszoljuk a boldogságot, vagy ha bizonyos dolgokban kompromisszumot kötünk? 

Nagyanyáink és a nagy öregek régen mindig azt mondták, hogy ahol gazdagság van, ott betegség is akad. A jómódban élő emberek bánatosabbak, mint azok, akik szegények. A 21. század nem ezt példázza. A reklámok azt üzenik, hogy fogyassz vakulásig, dobd el, ami már nem kell, éld az álmaidat, tégy mindent a kedved szerint. De vajon tényleg ez a cél? Ez lenne a cél? Ezt a filozófiát kellene követnünk? Mindenféle lemondás nélkül?

Egész életemben úgy éltem, hogy nem lehet minden tökéletes. Yin - Yang elvén mindennek van sötét oldala. Mindenhol ott van a rossz és mindig meg alkudni bizonyos helyzetekben. Mielőtt beköltöztem ebbe a lakásba , ahol most lakom, sokat töprengtem. A környék nem volt a legjobb (nevezzük nevén, szörnyű volt - most is az) de a lakást imádtam. Napokig gondolkodtam, hogy alkudjak meg, vagy keresgéljek addig, amíg minden pöpec lesz. Csúcsszuper, puccos kerületre vágytam, zöldövezetre, ahol karnyújtásnyira van minden, ami kell, és természetesen egy modern, újépítésű, tágas, világos lakásra, amiben modern konyha és csillivilli fürdőszoba van. Ez volt a vízió. Ehhez képest kibéreltem egy új építésű - cuki, de nem feltétlen patent helyiségekkel megáldott lakást, egy szörnyű környéken. (Sokat takarítottam, mire minden tüchtig lett) De a szívem mélyén azt éreztem, hogy meg kell alkudnom. Nem lehet hajszolni a tökéleteset. Nem cél, hogy mindenből a legjobbat kapjuk. Az tévút. Az bizonyára bajba sodor, és rosszra vezet. Így hát beköltöztem ide és egy percig sem bánom. Imádok itt lakni és imádom ezt a lakást. Még a környéket is megszerettem. De azóta is sokat gondolkodom azon, hogy vajon jól döntöttem-e és nem csak én sanyargatom saját magamat. Hiszen ki tudhatja, hogy "kinek mi jár". Van-e olyan ember, akinek "megéri" és megengedett hajszolni mindenből a legjobbat. Van e olyan ember, akinek ez soha és sehol nem üt vissza....

És hogy miért töprengek most ezen? Mert jelentem - elhelyezkedtem. Nem álmaim netovábbja, de olyan út, amit már relatíve ismerek.  Tudom a feladatokat és a rendszert. Nem igazán lesznek óriási kihívások. Mondjuk úgy, hogy most ebben is megalkudtam. De kizárólag azért, mert úgy éreztem, hogy nem ez az én utam. Nem kell a tökéletes munka, mert az elvakít. Elveszi a fókuszt arról, hogy igazából teljesen más lenne az élet/sorsfeladatom. A tökéletes munkát a magaménak érezném, pedig nem az én cégem. Éjjel nappal meg akarnék felelni, pedig nem ez az élet(em). Így hát választottam a közepest és igyekszem mellette megtenni két nagyon fontos dolgot, amire egy tökéletes munka mellett bizonyára nem lenne se időm, se érkezésem. Családot alapítani és elindítani valamit, ami tényleg az enyém. Valami sajátot. Teremteni szeretnék, hátrahagyni valamit, ami igazán én vagyok. Már ötletem is van, de egyelőre még formálódik. Mindenesetre úgy érzem, hogy alkut kötöttem az univerzummal. Megkaptam ezt a lehetőséget azért, hogy végre magamnak éljek és ne egy hatalmas cég bármikor elillanó égisze alatt. 

És ez jó!

:)