„Hogyha - még mielőtt belemennék - már tudnám, hogy a dolog nem fog működni köztünk akkor is  belemennék-e? Persze. Semmiért se adnám az együtt töltött időt. Az ember a megélt tapasztalat, semmi más. Mellesleg a legjobb dolgok az életben merő tévedések”                                                                                                                                                                                                         - Felejtés bére. c film-

Az álláskeresés olyan, mint amikor szakítás után újra randizni kényszerülsz. Fogalmad sincs, hogy kezd újra tiszta lappal, és hogy merre indulj el.

Volt egy elképzelésed a tökéletesről, kipróbáltad, és most nagyot csalódtál. Tele vagy emlékekkel, pillanatképekkel, színekkel és illatokkal, amelyeket igyekszel minél gyorsabban elfelejteni. És ha nem megy, akkor megpróbálod őket minél mélyebbre zárni, hogy nyugodtan tudj tőlük fókuszálni az újra. De sajnos bármit is teszel: Dobozba zárod őket, esetleg bedugod az ágy alá, vagy elrejted egy szekrény mélyén, akkor is visszakúsznak. Méghozzá galád módon, amikor a legkevésbé számítasz rájuk. Akárcsak egy Jane Austin regény megelevenedett jelenetei… Szentimentálisan és érzelgősen. Lassan és aprólékosan. Színesben, közelről, halk zene kíséretében. A rossz dolgok egy csapásra már nem is tűnnek annyira rossznak. A sok átélt hiszti, a fáradt percek emlékei eltörpülnek a jók mellett. A kollégák arcai úgy kúsznak be a képzeletbeli emlékcsíkodra, mint a film végi szereplőlista. Profilból és a lehető legelőnyösebb formában. Te – eközben - csak nézel ki a fejedből, néha elmorzsolsz egy-egy könnycseppet, és közben próbálod győzködni magad, és befejezni az önmarcangolást. Ez ugyanis a következő lépés ahhoz, hogy tiszta lappal kezdj. Befejezni az önsanyargatást.., Hiszen bármi történt is tegnap, holnap elszántan és mosolyogva kell felkelned. Úgy, mintha előtte soha nem égetted volna meg magadat. Mintha a tavalyi év soha nem is létezett volna…

A legtöbb ember biztosan nem veszi ilyen drasztikusan a dolgokat. Munkahely, munkahely… hiszen mégsem a fél vesénk.  „Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy megéljünk”  Ezer és egy bölcselet létezik, az ember igyekszik is mindet megfogadni, de mi van akkor, ha Te nem így működsz…? Ha nem tudsz olyan könnyen elengedni dolgokat az életedből, ahogy mások. Ha még egy pókkal is képes vagy lelki viszonyt ápolni, ha három napnál tovább egy lakásba szorultok. Ha egészen egyszerűen úgy születtél, hogy szociális lény vagy, munkahely ide, professzionalizmus oda.  

Sose felejtem el azt a napot, amikor először kezdtem el itt dolgozni. Kerek perec leszögeztem magamnak (nincs is jobb a fogadalmaknál), hogy nincs haverkodás. Bemegyek, pókerarccal végigcsinálom a napot aztán irány haza. Nem kellenek új barátok, mert így is van elég. De ahogy teltek a hónapok, úgy dőlt meg az elmélet is. A 3 lépés távolságból idővel már csak kettő, majd szépen lassan egy lett … és végül azon kaptam magam, hogy a körülöttem lévő emberek munkatársakból barátokká váltak. Ismertem a problémáikat, az érzéseiket, tudtam, hogy mikor nem szabad hozzájuk szólni, és mikor vágynak arra, hogy valaki meghallgassa őket. (lelkizés,… órabérben? és még csodálkozom, hogy kirúgtak) Szóval ilyenkor nehéz egyszeribe megválni mindentől. Az emberektől, az irodától, a napi rutintól. Mindattól, ami több évig a részed volt.

A rossz hír viszont, hogy sajnos muszáj.

Az egyetlen dolog, amit ilyenkor tehetsz, hogy sírsz, sírsz, amíg csak tudsz. Ha nőből vagy, akkor egy percig se érezd rosszul magad miatta. Nekünk alanyi jogon jár nekünk a sírás. Ha ki kell adni magunkból, hát adjuk ki. Ha férfi vagy, akkor… sem. Bár lehet, hogy egy kis futás, vagy sportolás többet segít. Ha azonban mégis a sírás mellett döntesz, igyekezz úgy intézni, hogy más ne lásson. Bár mi nők, elgyengülünk a könnyező férfi láttán, de egy bömbölő donjuannal bizonyára kevesen tudnánk mit kezdeni.

Aztán (mint egy receptkönyv), ha már úgy érezzük, hogy kellően kisírtuk magunkat és nem maradt bent egy csepp könny sem, léphetünk tovább. Álljunk fel, mossuk meg az arcukat és menjünk a tükör elé. Nem fog minket meglepetés érni (leszámítva a duzzadt szemeket). Az az ember fog visszanézni ránk, aki soha nem hagy el minket. Az az ember, aki minden másodpercünkben velünk van. Így hát érte – azaz magunkért (a skizofrénia veszélyes dolog) össze kell, hogy szedjük magunkat és el kell hinnünk, hogy az univerzum tudja a dolgát. Egyszerűen csak tudja, hogy hol lesz jó nekünk és bízzunk abban, hogy ismét segíteni fognak nekünk. (ahogy tették azt eddig is) Mert a krízises pillanatokban az ember hajlamos elfelejteni, hogy mennyi minden van már mögötte, … hogy mennyi mindent élt már át. Hogy minden egyes múltbéli esemény okkal történt és valószínűleg egyiket sem csinálná másként. Hogy minden hely, amelyet elhagyott, nem volt véletlen. Ahogy ez sem az.

Scarlett O’Hara megmondta:  "Holnap új nap virrad". Higgyünk hát benne, hogy így lesz. Azt, ami pedig mögöttünk van, hagyjuk is magunk mögött. Remélhetőleg néhány hét múlva már mosolyogva fogunk visszagondolni rá és tiszta szívünkből fogunk örülni annak is, hogy vége lett.