Milyen fura, hogy az ember szinte már elfelejti, hogy milyen az „normálisan" élni. Hogy milyen érzés, ha csend veszi körül. Ha nem egy többmilliós főváros életének apró történéseit kell végighallgatnia lefekvés előtt, hanem igazi csend lengi be a szobát. Amolyan vidéki. Ahol a leghangosabb "zaj", ami megtölti az estéket a kutyaugatásra és tücskök ciripelése szorítkozik.
Én 18 évig hallgattam ezeket a "zajokat". A kutyákat és tücsköket. Akkoriban hihetetlenül idegesített, hogy soha, de soha nem történik esténként semmi. De az égvilágon semmi. Ücsörögtem az ablakban, nézegettem, ahogy egymás után gyulladnak fel, majd hunynak ki a szemben lévő domboldal aprócska házikóinak fényei és átkoztam a napot, amikor egy ilyen dögunalmas kis faluba születtem. Ábrándoztam a nagyváros után, ahol egy pillanatra sem áll meg az élet. Ahol sosincs igazán sötét. Ahol mindig történik valami, ahol dudaszó morajlik még hajnali 3-kor is. Nem tudom, hogy miért vonzott ennyire... Kamaszként semmit sem tudtam értékelni a csendből. Ahogy a vidéki életből sem. Bizonyára zavart, hogy hallom a gondolataimat. Csak Budapest villogott a fejemben, egészen attól a naptól, hogy először itt jártam. Nem volt kérdés, hogy hova jövök majd tanulni. Az utóbbi években kezdett csak megfordulni a fejemben, hogy biztosan jó ötlet volt-e... Hogy vajon tényleg ez volt e megírva nekem..
Ezeken és kb még tengernyi banális dolgon morfondíroztam, miközben péntek délután a vonaton ücsörögve robogtam haza a szüleimhez. Az egész hetem egy merő káosz volt és úgy éreztem, hogy az egyetlen, amire vágyok most, egy kis csend, nyugalom és némi házi koszt. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy míg odahaza a családi ház fantasztikus szigetelésének hála 24 fokos lakótéri „klíma” csalogatott, addig a budapesti manzártomban még este tízkor is 31 fokot mutatott a hőmérő. (valószínűleg ez volt az egyik oka a napok óta tartó hisztimnek és a teátrális jeleneteimnek, amelyet jobbára csak fejben adtam elő – még a jegesvizestörcsis lábtekeréssel sem szuperált túl jól az éjszakai alvás ebben a kánikulában, ezért minden voltam, csak kipihent nem)
Így hát pénteken fogtam magam és felültem a vonatra. Még szerencse, hogy háromszor mondták be az állomáson, hogy „megfelelő mennyiségű folyadék nélkül senki ne induljon el”, így gyorsan beszereztem én is egy palack vizet. 390 Ft-ért sikerült is egy 0,5 literes mentes vízhez jutnom (nem Evian!), úgyhogy életemben először hangos nemtetszés közepette nyújtottam át a bankót a hölgyikének, mire Ő helyes kis fintorral nyomta a kezembe az üveget. Fogtam hát a méregdrága vizemet és pár perc múlva már a vonaton szürcsöltem, miközben az nagy kínlódva (a forró sín nem biztos hogy kedvez a vasúti társaságnak) elindult. Velem szemben egy meleg párocska üldögélt, angolul beszélgettek. Az illendőség kedvéért próbáltam nem figyelni arra, hogy mit, úgyhogy jobbnak láttam a fejemre rakni a fülhallgatót és elmélyülni a száguldó vonatablak szépségeiben. Ekkor már este 8 óra volt, úgyhogy a nap éppen arra készült, hogy elköszönjön. Csak meredtem kifelé a csukott ablakon át és azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobb ezt a zöld, távoli dombos tájat nézni... mint a belvárosi hajléktalanokat. Mennyivel emberibb, természetszerűbb, és csöndesebb. Mennyivel boldogabb vagyok ettől, mint egy-egy munka utáni villamosos-metrós hazatrappolástól, részegeket és helyi romákat kerülgetve.
Félre ne értsen senki, szeretem Budapestet. De mostanában azt érzem, hogy ez a feszített városi tempó, minden, csak nem normális jelenség. És valahogy azt hiszem (de lehet, hogy már csak a kezdő elmebaj jelei mutatkoznak rajtam), hogy erre egyre több megerősítést kapok arra, hogy vidéken kellene élnem.
A minap a kezembe akadt egy könyv, aminek az volt a címe, hogy Bodza Bistro. Egy 32 éves egyedülálló nőről szólt, aki nagyvállalati vezetőként tevékenykedik. Minden este máshova jár, pörög-forog, mégsem érzi, hogy teljes életet élne. Mindaddig, amíg az Édesapja rá nem hagy egy Bükk-i nyaralót, ahol végülis, ha nem is elsőre, de megtalálja önmagát és a számításait. Nyilván jön vele a béke, a szerelem, stb...Nem volt egy irodalmi remek, de mégis elgondolkodtatott ez a történet. Főleg azért, mert nem is szoktam regényeket olvasni. De ez valahogy rám talált. Bizonyára nem véletlenül.
A kérdés már csak az, hogy miért. Szóval ezzel a kusza gondolattengerrel meredtem kifelé az ablakon és mire megérkeztem az állomásra, tudtam, hogy ezekre a kérdéseimre még nem most kapok majd választ. Viszont annyi bizonyos, hogy végre kipihenem magam, eszem - iszom és garantáltan alszom majd egy jót ezen a hétvégén.
